Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

a munkabérből való levonását. A törvény tiltja mind a munkáltató, mind a munkások olyan „összebeszélését", mely a bérek leszállítására vagy emelésére, a munkafeltételek megváltoztatására irányul; az így előálló megállapodások jogérvénnyel nem bírnak. A törvény elrendeli végül a céhek három hónap alatti feloszlatását, s a céhvagyonnak vagy ipartársulatok számára vagy más ipari célra történő átadását. Az iparosok helyileg vagy regionálisan ipartársulatokat alakíthatnak, melyek a munkások és munkaadók közötti békéltetés céljára paritásos bizottságot szervezhetnek. A törvény azonban itt teljesen liberális: a társulatba való belépés nem kötelező és a társulat iparában senkit nem korlátozhat. A tőke működése így a gazdasági élet egészére minden korlátozás nélkül szabad utat kapott: korlátlanul kiterjeszthette uralmát mind a céhektől megfosztott kisiparosság, mind a munkásmozgalom szervezésében mint látni fogjuk — éppen most korlátozott ipari munkásság fölé. Kétségtelenül szükséges volt a törvény ahhoz, hogy az ekkor már csaknem kizárólag spekulációba fulladó tőkét visszafordítsa az ipari beruházások felé, s megtörje akis- és kézműipar számos szektorában még és kivált 1860 után erősen érvényesülő régi céhmonopóliumot. Ám a rövidesen bekövetkező gazdasági válság hosszú időre visszaveti majd a nagyobb ipari beruházások iránti kedvet, s így a törvény rendelkezései egyre inkább csak a kis- és kézműipar, valamint a tőkés és munkás közötti viszony vonatkozásában s egyre erősebben negatíve fognak érvényesülni. Ezáltal a következő korszakra a kisiparosság gazdasági és társadalmi emelkedésének útját éppúgy korlátozva, mint ahogyan a különben is beszűkült munkaerőpiacon egyre inkább kiszolgáltatva a munkást a tőkésnek: együttesen tovább és immár egyre nagyobbra, de kegyetlen törvényszerűséggel növelve majd a társadalom, s kivált a fejlődéstől elsősorban befolyásolt pest-budai társadalom belső feszültségét is.6 6. PEST-BUDA ÉS KÖRNYÉKE MEZŐGAZDASÁGA Földművelés Az itt vizsgált problémáktól immár — legalábbis látszólag — többé-kevésbé függetlenül ala-és kult korszakunkban a pest-budai gazdasági élet utolsó, a szó szoros értelmében is periférikus szőlőgazdaság elemének, a testvérvárosok és a velük e szempontból már akkor is erősen összefüggő községek mezőgazdaságának útja. Sajátos fejlődése ellenére is, Pest-Buda e korabeli gazdasági életéről szólva, bemutatása mégsem mellőzhető (ideértve a továbbiakban természetesen az állattenyésztést is). Nemcsak azért, mert a két város mintegy 33 500 katasztrális holdnyi területéből még korszakunk végén is 9255 hold a szántó, 5931 hold a rét és kert, 6306 hold a szőlő (mely utóbbiból azonban csak 460 jut a pesti és 5846 a budai oldalnak), 3486 hold a legelő, 2190 hold az erdő (183 és fél hold kivételével ez is mind a budai oldalon) és csak a maradék 6235 holdon helyezkedikel (leszámítva a terméketlen területet) maga a városi beltelek. Beszélni kell a mezőgazdaságról azért is, mert néhány ponttól eltekintve még mezőgazdasági jellegű a város egész legközvetlenebb környéke: 80 év múlva már Nagy-Budapest új kerületeinek sora is. Persze a városfejlődés különleges adottságai, feltételei e mezőgazdaságnak is többé-kevésbé határozott sajátos profilt fognak kialakítani. Mert a nagytömegű, nagyüzemileg előállított, nem romlékony termékeket — elsősorban a szemesterményeket, tűzifát, vágómarhát, sertést — illetőleg a városban összpontosuló vasúthálózat s a folyami szállítás kezdettől fogva is konkurrenciát jelent a város és környéke agrártermelőinek. Ám ugyanakkor egyre határozottabb az akkori szállítási és technikai lehetőségek között még mindig sajátlagosan a városkörnyék számára kínálkozó mezőgazdasági árutermelési lehetőségek jelentkezése: az igény a város zöldségfélékkel, gyümölccsel és főleg tejjel, tehát sokáig kevéssé tárolható, de állandó, szinte kiszámítható mennyiségű élelmi cikkekkel való folyamatos ellátására. Egészen sajátos és jórészt ugyancsak a környékre támaszkodó igényként jelentkezik ugyanakkor a közlekedési és kereskedelmi gócponttá nőtt városban az egyre nagyobb számú vonóállat (a fuvaroskocsik, a lóvasút és az omnibuszok lovai) és az istállózó tejgazdaság, valamint a kültelki lakosság háztáji állatai (elsősorban disznók, tehenek) takarmány igényének folyamatos kielégítése. Együttesen olyan, nagyon is konkrét és állandó igények komplexusa ez, mely alkalmas arra, hogy a város mezőgazdasági külterületein és környékén előbb-utóbb erős mezőgazdasági árutermelés és ennek során helyenként már jellegzetes mezőgazdasági monokultúrák kialakulását indítsa meg. Korszakunkban azonban a testvérvárosok mezőgazdasága e lehetőségek kihasználásának még csupán kezdetén áll. Igaz, a mezőgazdaság már ekkor sem sok embernek ad kenyeret: a jövedelmi adójegyzék a városegyesítés évében Pesten 149 kertészt, továbbá 611 majorost és tehenészt mutat ki önállóként; 1874-ben 161-et, ill. 643-at. Budán az utóbbi évben a kertészek száma csak 7, de a majorosoké és tehenészeké itt is eléri a 300-at; ehhez járulnak még a napszámosok. Munkájuk nyomán érnek be a városegyesítés éveire a pest-budai határ nagy részét kitevő szántókon a rozs és a kukorica egyenként ezer holdat is meghaladó, valamint az egyelőre még csak 150 200 holdon művelt takarmánynövények táblái éppúgy, mint a hosszabb szállí-