Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

riáknak megfelelő színvonalra. Az egy szempontból megfigyelhető stagnálás így más szempontból éppen a kézműves ipar fejlődését, életképesebb, termelékenyebb üzemtípusok kialakulását serkentő tényezőnek bizonyul, illetve egy ilyen tendenciát jelez. Ugyanakkor másik oldalról a népességszám megnövekedése és másodsorban az igények, az ízlés polgárosodása megnöveli az igényt a kézműipari termékekre minden olyan területen, ahol a gyáripar vagy a kereskedelem nem támaszt konkurrenciát, illetve nem érdemes konkurrenciát támasztania; ezt az iparágak számának megnövekedésében megfigyelhető szakosodás és a csak csekély számú iparos által folytatott iparok említett jövedelmezőbb volta is bizonyítja. Emellett szól a műszeripar, továbbá a fémiparon belül az önálló lakatosok számának és vagyoni viszonyainak jellegzetes alakulása is; jórészt az induló nagyüzemi és nem utolsósorban a mezőgazdasági gépesítés során előállott igények következménye ez. Mint ahogy más vonatkozásokban jórészt a népességszám növekedése növeli nagyra vagy tartja fenn a karbantartó-javító tevékenység lehetőségeit immár nemcsak a gőzgépek, hanem a cipő és ruha vonatkozásában is. Ez utóbbiak esetén azonban az önálló iparosok számának roppant növekedésén belül a vagyoni viszonyok már említett tanúsága szerint míg egyik oldalon már néhány jelentős manufaktúra is alakulóban van (pl. a jövedelem után 200 forinton felül adózó hét szabó esetén), a másik oldalon elsősorban a legszegényebb javítómunkára vállalkozó, javarészt már csak egyedül dolgozó kismesterek, a ,,fíekksuszterek" és a foltozószabók nagy és reménytelen, jórészt nyilván már bedolgozásra kényszerített tömege jön létre; hiszen 1049 szabóból csak 146 lesz képes 50 forintnál nagyobb adójú jövedelem szerzésére. Végül ugyancsak és talán a legszorosabban a népességszám növekedésével függ össze a kézműipari fejlődés harmadik típusaként a városok élelmezését kezükben tartó- mészárosok, hentesek és pékek csoportjának kedvezően alakuló vagyoni helyzete: a középkategóriában minden más iparágénál erősebb alsó rétegek kialakulásával. Mindezek a tendenciák azonban, helyenként pozitívumaik ellenére is alapjában és egészük- A kisipari ben ismét csak azt érzékeltetik, hogy a kézműipar mint olyan már egyre kevésbé alkalmas je- árutermelés lentősebb tőkefelhalmozásra. És valóban, a legnagyobb adófizetők korszakunkat lezáró 1873. hanyatlása évi jegyzékében, mely jövedelmi és házbéradót együttesen mutatván ki, kiválóan alkalmas a felhalmozás lehetőségének vizsgálatára, igen meglepő, hogy a kézműiparból még a házbéradóval együtt is csak 87 személy összadója van felül az évi 400, és ebből mindössze 20 személyé az 1000 forinton. Meglepő ez akkor, mikor a kereskedelem és közvetítés együttesen sokkal kevesebb önállót foglalkoztató csoportjaiból 246, illetve 98 személy adózik e magasabb kategóriákban. Mindez világosan mutatja, hogy azoknál, akik akár még régi, 1848 előtt indultadé még mindig az iparban dolgozó, akár újonnan, korszakunkban önállósuló mesterekként 1873-ban mint önálló kézműiparosok tevékenykedtek, a felhalmozás lehetőségei még a szerény házacska megszerzésének lehetőségéig is csak igen kis mértékben nőttek fel. Érvényes az akkor is, ha feltételezzük, hogy nagyobbszámú, kézműiparból szerzett ház tulajdonosa 1873-ra már csak mint járadékos, magánzó vagy egyszerűen háztulajdonos van kimutatva. Jellemző, hogy a legnagyobb összadót fizető, 1500 forinton felül ackózó 12 kézművesből 11 már csak házbéradót fizet (ami az iparból történt visszavonulásukra utal), és hogy iparágaik (két ékszerész, két szűcs, egy-egy mészáros, rézműves, kéményseprő, pék, bádogos, üveges, szabó esetén) is csaknem kizárólag az előzőkben így vagy úgy kiemelt szakmák közé tartoznak. A beszűkülés ezzel szemben kiváltképpen megfigyelhető a cipészek, szabók, asztalosok már az előzőkben is ilyenként kiemelt csoportjánál; közülük még a 2 400 forint közötti összadókategóriában is csak kilenc személy adózik, 1000 forint fölé pedig már csak két szabó jut. Egészében olyan jelenség ez a kis-és kézműipari tőkefelhalmozás általános lehetőségeinek ekkorra már csaknem teljes beszűkülése, hátterében az ezzel járó, e területen már ekkor is különösen érezhető és a szegényes hitelegyletekkel kevéssé megoldható hitelhiány mely a pest-budai kézműipar fejlődésének útját a továbbiakban is döntően fogja befolyásolni. Mindez pedig végső fokon azt is jelenti, hogy korszakunkban a pest-budai kézműipar egyre nagyobb mértékben válik ki az országos, de még a regionális piacra történő termelésből is. Szerkezetének ismertetett átalakulása okként és okozatként egyaránt azzal is jár, hogy piaca egyre inkább a igaz, növekvő városra korlátozódik, sőt, hogy ezen belül is immár egyre erősebben kénytelen megküzdeni a gyáripari vagy általában hazai, illetve külföldi importcikkek versenyével. Hatósugarának ilyen leszűkülése persze a gyáripar versenyén kívül más okra is visszamegy. A pesti kereskedők kísérletei az ötvenes években arra, hogy a pest-budai kézműipar termékeivel növeljék választékukat, nem kis mértékben e kézművesek szakmai képzetlenségén buktak meg: gyakorlatilag a polgári fejlődéssel kapcsolatos igények fel nem ismerésén, a technikai alkalmazkodás hiányán és bizonyos igénytelenségen. Ennek valóságát legjobban az mutatja, hogy korszakunkban a valahogy még fejlődő kézműipari ágak, mint láttuk, részint a technikai haladást akkor még nem igénylő (de a lakosság állandó igényére építve, a népesség növekedésé-