Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873
Az ipar tényleges megkezdését a rendelet ugyanis ezáltal ha jogilag nem is, gyakorlatilag azonban annál inkább továbbra is a céhmesterektől tette függővé, olyan előnyt adva nekik, mely - ha a rendelet biztosított is fellebbezési lehetőségeket - az iparszabadságot gyakorlatilag erősen korlátozta. Minden panasz ellenére a rendszer az abszolutizmus egész fennállása alatt megmaradt — s még a kereskedelmi és iparkamarák által ,,katonás"-nak talált 1855. évi módosítások (melyek legalább a mesterremeket eltörölték) sem mentek át a gyakorlatba. Az 1850. évi új szabályozást viszont még alig hogy kihirdették, az abszolutizmus rendszerének megrendülésével, 1860 után a céhek visszaállítása jogilag is megtörtént. Bár régi hatalmukat már nem kapták vissza, ez az új lépés a kézműiparban fennálló bizonytalanságot továbbra is fenntartotta. Pest-Buda viszonylatában nyilván ezzel összefüggésben figyelhető meg az iparosok bizonyos kiáramlása a városok környékére, ahol céhek előzőleg nem voltak — s így hasonló megkötések újjáéledésétől nem kellett tartaniok; elsősorban Újpest gyorsan növekvő kézműipara példázza ezt a tendenciát. A fejlődését így éppen a legkritikusabb időpontban, a társadalmi formációk váltásának A kisipari pillanatában két oldalról is befolyásoló, pozitív és negatív elemek hatása alá került pest-budai fejlődés kézműipar tényleges alakulásának bemutatásához korszakunkban csak meglehetősen hiányos merf eí _ e r s , , , i , n i -, n / .. i tendenciái tampontok állnak rendelkezésünkre. A kép első jellemző vonása az, hogy az önálló kézműiparosok száma a népességszám növekedéséhez képest csak jóval kisebb arányban emelkedik. 1850-től 1872-ig, 22 év alatt a testvérvárosok önálló kézműiparosainak száma mintegy 4200-ról 5500 5600-ra, mintegy 33 %-kai emelkedik; népességük számának emelkedése ugyanakkor 172 ezerről 270 ezerre már csaknem 60%, az iparosok számának emelkedéséhez viszonyítva ennek aránylagosan mintegy kétszerese. Míg tehát 1850-ben Pest-Budán még minden 40. ember önálló üzemű iparos volt (szemben Eger vagy Székesfehérvár minden 21. lakosával), addig 1872-re ez a hányados má'r 48-ra emelkedett. Pest és Buda kezdte egyre jobban elveszíteni régi céhes kézműiparos városi jellegét — bár a kézműipar területi koncentrációját illetőleg vezető szerepét fölényesen megtartotta: hiszen 1852-ben Szegeden, az ország második legnagyobb városában, már csak 864 kézműiparost talált a statisztika. E fejlődés Pesten és Budán némileg eltérő menete különösen jellemző: míg Pesten 1850-ben minden 37. és 1872-re is még mindig minden 44. ember önálló kézműiparos, addig Budán ez a hányados 48-ról 73-ra változik, jeleként annak, hogy még az aránylag szerény kézműipari fejlődés is Pesten volt erősebb, Buda gazdaságában pedig a kézműipar jelentősége (nyilván a testvérváros konkurrenciájának a nagy adófizetőkkel együtt a jobb iparosokat is elszívó hatására) még tovább süllyed. Az önálló kézműiparosok számának e viszonylag szerény emelkedése — s ez a kép második jellemző vonása — a 22 év alatt a testvérvárosokban gyakorolt iparágak számának kétségtelen növekedésével is együttjár — még ha a növekedés egyértelmű megállapítását egyes rokonszakmák, illetve egyes iparágak munkafolyamatainak egyes fázisaik szerinti differenciálódása és így elhatárolásuk alapjának bizonytalansága némileg megnehezíti is. Már 1850-ben Pest-Budának 4210 kézműiparosa 125-féle iparágban tevékenykedett, a testvérvárosokban tehát, négy kivételével, minden olyan ipart legalább egy mesterrel képviselve meg lehetett találni, melyet a pesti kamarai kerületben, az ország kétségtelenül gazdaságilag legfejlettebb területén, egyáltalán folytattak. 1872-re az 1850-ben Pest-Budán kimutatott 125-féle iparág száma is 180-ra nő: közülük 32 olyan, hogy a két városban együtt is csak 1—1 művelője van. Az új iparágak megjelenése, ill. a régiekből való kiválásuk és specializálódásuk meglehetősen gyorsan követi a sajátlagosan a polgárosodással minden téren együttjáró igények jelentkezését, legyen szó akár a vallási életre is kiható ízlés változásról (mely a miseruha-készítésnek), a technikai urbanizációról (mely pl. a gázóra- és gázcső-készítésnek), a bürokrácia kibontakozásáról (mely a pecsétnyomó-készítésnek), a zenei élet élénküléséről (mely a fúvó- és húrkészítésnek) vagy a lakásdíszítés új elemeiről, ami pl. a madárkitömésnek önálló iparrá alakulását eredményezi. Pest-Buda kézműipara tehát korszakunk végén is Magyarországnak nemcsak a legnagyobb, de ugyanakkor belsőleg is a legdifferenciáltabb és így legalábbis a szakosodott iparágakban — talán a legnagyobb hatósugarú kézműipari területi koncentrációja marad. Mindennek ellenére azonban ismét kétségtelenné lesz az is, hogy a kézműipar súlya a városok gazdasági életében 1872-ig éppen nem nőtt még az önálló iparűzők száma növekedésének arányában sem. Jól mutat ja ezt — a kép harmadik jellegzetes vonásaként — a kézműipar munkáslétszámának átlagban aránylagos csökkenése is. Pesten a sajátlagosan ipari (tehát félig-meddig is kvalifikáltnak tekinthető) munkások (ide nem számítva tehát a gyárakban nagy számban foglalkoztatott napszámosokat és a cselédeket stb.) számának 1857 és 1870 közötti összesen mintegy 13 800 főnyi növekedéséből a szorosan vett kézműiparra csak mintegy 6 és fél ezer fő jut (e terület 1870-ben így összesen mintegy 22 000-nyi munkást és tanoncot foglalkoztat); a többit részint az induló gyáripar szívja fel, részint pedig az olyan, ekkorra pesti viszonylatban már hatalmas szervezeti koncentrációt elért, ám egyszerű kooperációnál még nem magasabb
