Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

piaccá, hanem a legnagyobb az egész Monarchia viszonylatában is immár számottevő ipari központtá is válván. Olyan tényezők ezek, melyek mint majd látni fogjuk az egyesített városok egész további történetében s a városfejlődés minden területén (a városépítéstől kezdve a demográfiai fejlődésen át egészen a társadalom struktúrájának alakulásáig) már egyre határozottabban és egyre döntőbb módon fogják érvényesíteni befolyásukat.5 5. PEST-BUDA KISIPARA ÉS KISKERESKEDELME >jezet Pest-Buda kialakuló gyáriparának füstölgő kéményei és egyre hangosabban dübörgő gépei lasa sem

gzaDac

i

azonban hogy elfordítsák figyelmünket a testvérvárosok iparának másik, nem kevésbé figyelemre méltó szektoráról: a jórészt még céhes keretekben kialakult kézműiparról. Mind a foglalkoztatott személyek számát, mind termelésének anyagi értékét és a városi társa-1 dalomban is oly sok

jelentős funkcióját tekintve: a kézműipar beilleszkedése a szabaddá lett í tőkés fejlődésbe mind gazdaság-, mind társadalomtörténeti szempontból a kor városfejlődésének egyik igen lényeges és részletesebb vizsgálatot igénylő problémája. A kézműipar útját befolyásoló tényezők között e korszakban egyaránt találunk pozitív és negatív elemeket. Elősegítette a kézműipar fejlődését az, hogy a város gyáripara mint láttuk nem jelentett konkurrenciát számára: Pest és Buda gyárai (a gőzmalmoktól eltekintve, ahol azonban az egzisztenciájukban leginkább fenyegetett vízimolnárok maguk szállnak be egy részvénytársasági gőzmalom alapításába) nem a hagyományos, hanem az új, modern igények kielégítésére dolgoznak. Ugyanekkor a városfejlődés mind mennyiségi (népességszám növekedése), mind minőségi elemei, az életformák polgárosodása, a kézműipar számára újabb széles működési területet nyitnak meg. Hátráltatja viszont fejlődését egyrészt a belső vámhatárok lebon'• tása, mely lehetetlenné teszi a védekezést a fejlettebb és már gyári jellegű cseh —osztrák ipar versenyével szemben, másrészt a vasúthálózat gyors kiépítése. Ennek segítségével ugyanis a legtávolabbi terület árui (s így kivált a nyugati országok luxuscikkei) is gyorsan és aránylag olcsón, nagy tömegekben zúdulhatnak be a hazai piacra. Negatívan hat ezenkívül a nyílt abszolutizmus 10 éve alatt hatályban volt 1851. február 6-i, már idézett iparrendtartás is. Míg — jellemzően az abszolutizmus saj átlagosan nagy burzsoá társadalmi bázisára — a nagykereskedelem szabályozásához hasonlóan a gyáripar is igen méltányos és nagyvonalú elbánásban részesül, a kézműipart — akárcsak a kiskereskedelmet — a rendelet többféle, különböző jogosítványú kategóriába sorolja. Leszámítva ugyanis néhány sajátosan háziipari ágat (vászonszövés, divatárusság, varrás, hímzés, csipkeverés, vattakészítés, művirágkészítés, kőmetszés, zománcozás, viaszfehérítés stb.), az összes többi ipar űzését hatósági engedélyhez köti. Az engedélyt a városi tanácsok adják, és a nagykorú, erkölcsileg is megfelelő, szakképzett, hat legényóvet — s benne a külföldi vándorlást is — kimutatni tudó s végül vizsgát tett kérelmezőnek kötelesek is megadni. Bizonyos korlátokat csak a kifejezetten helyhez kötött, tehát sajátlagosan az illető település igényeinek kielégítésére korlátozódó iparoknál állít fel a rendelet: az ács, bába, csatornatisztító, cserepes, gyógyszerész, gyógykovács, húsvágó, kéményseprő, kőműves, kövező, kútmester, stukatúros, pástétom- és pecsenyesütő, sebész, serfőző, sütő, vendéglős, italmérő esetén; ezeknél ugyanis még előzetesen meg kell vizsgálni, hogy az ipar engedélyezése a helyi szükségletek szempontjából ndokolható-e. A rendelet az iparost feljogosítja saját iparában iegények, inasok és bármiféle napszámosok alkalmazására, a város területén szabad a költözése, bárhonnan vásárolhat, a házában és azonkívül még egy helyen nyílt árusítású üzletet tarthat fenn, termékeit bárhová elküldheti, megrendelésre lakóhelyén kívül is dolgozhat, bármelyik vásárt meglátogathatja — s ha maga személyesen is gyakorolja az ipart, úgy szegényebb mestertársait bedolgozásra is alkalmazhatja. A rendelet végül lehetővé teszi, hogy amennyiben valaki több iparra is külön-külön engedélyt vált ki, úgy azokat együttesen űzhesse. A rendelet ilyen formájában az iparengedélyek kötelező megadását és az iparűzés szabad szervezését illetőleg kétségtelenül jelentős lépés volt az iparszabadság irányában — ugyanakkor azonban, jellemzően az abszolutizmus egész természetére és jogszabályt készítő, csupán racionális bürokratáira, mindezt az eredményt jelentősen korlátozza azáltal, hogy meghagyja a céheket is. Igaz ugyan, hogy a céhekre a rendelet láthatóan csupán olyan iparigazgatási feladatokat akart rábízni, melyekkel az e szempontból járatlan közigazgatási személyzetet terhelni nem akarta. Az ipar engedélyezési jogát ui. a rendelet nem engedte át a céheknek, sőt új céhek alapítását sem tette már lehetővé. Am ugyanakkor azzal, hogy kimondta: amennyiben egy helységben valamely ipart még 1848 előtt szabályszerűen létrejött céhszerű keretekben űztek, úgy ott az ilyen ipar űzését csak akkor lehet megkezdeni, ha az illető a céh által előírt mesterremeket elkészítette, vagy a mestervizsgát letette és a céh mesternek felvette végül is erősítette a céhek helyzetét.