Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

sági válságtól, másrészt éppen a válság megszabadított a korábban magyarországi befektetéseket oly buzgón kereső osztrák tőke versenyétől. így zavartalanul és gyors ütemben ők építik fel a Pannónia Gőzmalmot, az Első Pest-Budai Gőzmalmi Társulat malmát és a Concordia Malmot. A tőkefelhalmozódás mértékét a terménykereskedelemben ekkor már jól mutatja, hogy pl. a Pannónia alaptőkéjének második felét, 200 ezer forintot 26 pesti kereskedő két napon belül zárt körben lejegyezte. Ha valakik, a terménykereskedők mindennél világosabban láthatták, hogy a Pest-Budán összefutó terményforgalom oly létfontosságú megállításában a termények gyári feldolgozása milyen óriási lehetőségeket ígér. Ezekután természetes, hogy a pest-budai malmok fejlődése még ezzel sem állt meg. A fejlődés harmadik szakaszában ugyanis a helyi terménykereskedők most már az európai általános tőkés fellendülés sodrában — bőven élve a részvénytársasági forma nyújtotta nagy lehetőségekkel, az 1867 után kibontakozó kereskedelmi konjunktúrában hatalmukba kerítik az 1863-ig még egyéni vállalkozásként indult gőzmalmokat is. Ugyanakkor további nagy teljesítményű gőzmalmok építésére kerül sor. És bár az 1869 1870. évi pénzválság, majd az 1873. évi bécsi tőzsdekrachot megelőző hitelválság már meggátolja a további malomalapításokat (sőt átmenetileg három malom be is szünteti munkáját), az új malmok alapításával párhuzamosan továbbfolytatódik a már meglevő és megmaradt nagy malmok őrlőképességének és gépesítettségének fokozása. 1872-ben, a városegyesítés előestéjén, az immár csupán 11 budapesti nagy gőzmalomban 32, összesen 7200 lóerőnyi gőzgéppel hajtott 631 őrlőjárat 5 millió 743 ezer q gabonát őrölt meg, s e malmok munkásainak száma 2634-re nőtt. A pest-budai terményforgalom hatalmas növekedésén megerősödő terménykereskedelem tőkefelhalmozása ilyen módon másfél évtized alatt nemcsak Magyarországnak, de egész Európának is leghatalmasabb malomiparát hozta létre Pest-Buda Duna-partjain. E malomipar révén azonban hallatlanul felfokozódott a terménykereskedelem nyeresége is. 1871-ben a 6 millió 724 ezer q gabonából (mely alig 2,2% rozs híján tiszta búza) megőrölt 5 millió 100 ezer q liszt és 1 millió 327 ezer q korpa (mintegy 40 millió forint értékben) túlnyomó része, 5 millió 302 ezer q elszállításra került a városból, a viszonylag korai magyar aratás adta előnyt kihasználandó több mint 3/4 részében már vasúton. Ebből 4 és fél millió a Monarchián belül maradt. Német- és Angolország, valamint Belgium és Hollandia piacain további 1 millió 800 ezer q talál vevőt; a kisebb európai szállítások mellett 140 ezer q Amerikáig is eljut. A 40 millió termelési értékkel szemben az összes kiadás csupán 5 millió 400 ezer forintot tesz ki jellemző módon a legnagyobb tétel (1 millió 600 ezer forint) a felhasznált 3 millió 200 ezer zsák ára. Ezzel szemben az alkalmazottak fizetése már csak másfél millió forint, a 2 millió q kőszén ára még az 1 millió forintot is alig éri el, a világításhoz felhasznált 12 és fél millió köbíáb gáz meg alig 50 ezer forintot igényel. A terménykereskedők számítása e hatalmas malomipar megteremtésével fényesen bevált, sőt mint majd a következő periódus tárgyalásánál fogjuk látni átmenetileg talán a kelleténél jobban is sikerült. A két város vezető terménykereskedelmi pozíciója a magyarországi piacon megingathatatlanná, az ezzel összefüggő malomipar pedig a két város legjelentősebb gyáripari ágává vált. Utóbbi jelentőségét jól mutatja, hogy 1875-ben a főváros gőzgépeinek összlóerő-számán belül a malomipar közel 70 %-ot használt, azonban hatásfokára jellemzően, a munkásoknak alig több mint 10 %-át foglalkoztatta. A malomiparéhoz hasonló három periódusú fejlődést ha nem is hozzá hasonló méretekben, de hasonló jelleggel megtaláljuk a hazai terményfeldolgozás másik jelentős pest-budai iparágában, a szesziparban is. Az első periódusban az 1848 előtt indult, már gyár jellegű vállalkozások itt is csakhamar eltűnnek, ill. gazdát cserélnek, és aránylag erősen gépesített egyelőre azonban még egyéni cégekként működő nagyüzemekké alakulnak. A periódus végére (amellett, hogy jelentősen csökken a 48 előtti, elég népes szeszfőző-testület befolyása) a nagyüzemi szeszfőzés e nagy egyéni cégek (Gschwindt, a malomalapításból és gépgyártásból már egyaránt ismert Werther, valamint egy bécsi tőkés, Kari Schedl) kezébe kerül. 1857 és 1859 között Pest szeszgyárainak ipari szesztermelése így évi átlagban már eléri a mintegy 34 ezer akót. A hatvanas évek elejétől mint már a malomiparnál is láttuk — kibontakozni kezdő nagy alapítási hullám a pest-budai szesziparban is további fellendülést hozott. Egyelőre még csak az egyéni alapítások száma szaporodik, de már megjelenik az iparban elhelyezkedni kívánó pesti kereskedőtőke is. Ekkor jönnek létre a Leipziger-gyár kezdetei, Stern Ignác Pesten és Újpesten alapít gyárat, s a gazdag pesti kereskedőtőkés, Krausz Mayer is ekkor veszi át Schedl szeszgyárait. A harmadik fázis már itt is a részvénytársaságoké; a tőkések azonban már nem annyira a szesz gyártására, mint inkább finomítására hoznak létre részvénytársasági üzemeket. Ha ezek sorát az 1873. évi válság megritkítja is, és 1875-ben a részvénytársasággá alakult Gschwindtgyár mellett Budapesten és Újpesten együtt is csak öt szeszfinomító működik, ezek mintegy 870 munkással, 284 lóerőnyi gépeikkel kb. félmillió q gabona feldolgozására képesek. A malomiparhoz hasonlóan ebben az iparágban is a budapesti lett Magyarország legnagyobb területi koncentrációja.