Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

Az 1843. évi országgyűlési követválasztás nemcsak a szavazás módja miatt volt újszerű, hanem azáltal is, hogy nem csupán a tanács állított jelölteket, hanem a választott polgárság és a polgári választmány is. Az eredmény azonban az lett, hogy a választott polgárság egyik jelöltjét sem választották meg, csak a tanácsét (TYetter Györgyöt) és a polgári választmányét (Koller Ferenc ügyvédet); s a tanács erre a polgári választmány emberét a választott polgársággal azonnal tanácsnokká, a maga emberét, aki ebben az évben Járyra magyarosította a nevét, városbíróvá választotta. Budán a közvetett választójog bevezetése nem jelentett problémát. A választások rendben folytak le, megválasztottak a Várban 3, a Vízivárosban 16, a Tabánban 10, a Krisztinavárosban és Újlakon 4—4, az Országúton 5 tagot a polgári választmányba. A megválasztott követeknek olyan utasítást adtak, hogy követeljék a választási jog kiterjesztését minden polgárra, a városi gyűlések nyilvánosságát és a kincstártól való függetlenséget.

10 Pesten viszont a követutasításban a választott polgárság a választójog kiterjesztésének kérdésében nagyobb óvatosságra hívta fel a figyelmet. A polgári választmányt nem tartották már veszedelmesnek, sőt — a városvezetés „demokratizmusát" bizonyítandó — később is igénybevették: meghívták az országgyűlési követek 1845. évi beszámolójára, s elhatározták, hogy a jövőben a követutasítások kidolgozásába is bevonják őket. Az országgyűlési követek választása 1847-ben az 1843. évihez hasonló formában zajlott le, azzal a különbséggel, hogy Pesten a közvetett választók száma és aránya ekkor az előző választáshoz képest alacsonyabb volt. A választóknak csak mintegy 46 százaléka élt szavazati jogával, 1311 polgár, amikor a polgárság létszáma már megközelítette a 2800-at. A választásra jogosultak az egész lakosságnak csak 2,8 százalékát tették ki, a felnőtt férfilakosságnak 7,9 százalékát, de a választójoggal a felnőtt férfiaknak csupán 5,3 százaléka élt. Az 1847. évi A választójog ilyen korlátozott kiterjesztése nem hozott eredményt, minthogy nem hozott választás volna az sem, ha a király elfogadja a pesti tanács javaslatát, hogy az 1847. évi követválasztásra a választópolgárok számát négyszerezze meg. A választók közömbösségének a fokozódása bizonyíték arra, hogy a polgári választmány nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Erre éppen a pesti polgári választmánnyal kapcsolatban 1847-ben Eötvös József is utalt:

11 ,,azon 52 polgár is, akik a követválasztásnál mint a többiek képviselője részt vett, a politikai míveltségnek — kevés kivétellel — csaknem zérusán áll, részint mert a jelen adminisztratív rendszer ellen létező ingerültség oly fokra hágott, hogy a polgárok a politikai jogok iránt csaknem közönyössé váltak, s mindenekelőtt a belrendezést sürgetik". Azt tudniillik, amire az 1843-ban az új választási rendszert ideiglenesen elfogadó pesti polgárok is vártak: „tágabb alapú és szélesebb körű intézkedésekre a városi belső elrendezés tárgyában". A városi A városok belső „elrendezésének" a kérdése már a XVIIL század vége óta égető kérdés volt, reform kérdése ^

e gem az 1790 — 91. évi országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottság javaslatai, sem ezeknek a javaslatoknak az 1825—27. évi országgyűlésből kiküldött bizottság által való átdolgozásai sem kerültek országgyűlési tárgyalásra. A városi kérdés 1843-ig csupán mint a városok országgyűlési részvételének, szavazati jogának a kérdése került napirendre, de egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a szavazati jog kérdése szorosan összefügg a városok belső szervezetének a reformjával és a főfelügyelet kérdésével.

12 A negyvenes években a városi kérdés jelentős politikai kérdés lett, és megoldása a liberális nemesség részéről a kormánnyal vívott harcnak egyik kulcsfeladata. A kormány mereven ragaszkodott a két alapvető kérdés szétválasztásához, és csak a szavazati jog kérdésének az eldöntését tartotta szükségesnek és sürgősnek. Az országgyűlés, főképp a liberális nemesség (s különösen a centralisták), de jó néhány város is viszont a két kérdést együtt kívánták dűlőre vinni, annak érdekében, hogy a városokat a kormány gyámkodása alól kiszabadítsák, belső rendszerüket politikailag aktivizálják, fejlődésüket elősegítsék. Ugyanakkor a városok reformját nemcsak a polgári átalakulás feltételeként értelmezték, hanem az átalakulás mintájának is szánták. A városi reform „elvkérdései" között a legfontosabbnak (a demokratizmus érdekében) azt tartották, hogy „a városi igazgatás azon zárt testületek helyébe, melyek azt most gyakorolják, oly nagyobb számú testületeknek adassék át, melyek a lakosok minden egyes osztályainak érdekeit képviselik". S ugyanakkor (a demokratizmust korlátozandó) azt is kívánták, hogy „a városokban befolyással felruházott testület függetlensége biztosítassék, e függetlenséget pedig valamint a csekély szám, éigy azáltal is veszélyeztetve látjuk, ha jogokkal ruháztatnak fel olyanok, akik azoknak gyakorlatára képességgel nem bírnak". Követelték, hogy a városok országgyűlési követei a „városi polgárok képviselőinek tekintessenek", valamint, hogy a kormánynak legyen főfelügyeleti joga, de ez „soha a polgárok függetlenségére s önáltatására veszélyes ne lehessen". Sok bizonytalanság és számos politikai érdekellentét, de elsősorban a bécsi udvar ellenállása minden törekvést meghiúsított. A városok rendezéséről az 1843 — 44. évi országgyűlésen három