Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

lével volt azonos (67 751 forint). A következő évben azonban már 80 000 forintra emelkedett, 1819- ben pedig meghaladta a 100 000 forintot, és az 1820-as években általában ezen a színvonalon maradt. A pesti Nőegylet intézményeit (a „Dolgozó házat" és a szegények iskoláját) 1833-ban József nádor rendeletére átadta Pest város tanácsának, s csak a házi szegénylátogatást és a szegények segélyezését tartotta fenn továbbra is magának. A pesti Nőegylet az 1820-as évek végén — egykorú becslés szerint — mintegy ötezer embert segélyezett, illetőleg támogatott. Az 1830-as és az 1840-es években azonban a Nőegylet bevételei nemcsak Budán, hanem Pesten is csökkentek, s a negyvenes évek végén már csak alig valamivel több mint kétezer ember igen szerény összegű segélyezésére volt lehetősége. A szegények és rászorulók száma viszont ugyanezen idő alatt rohamos mértékben növekedett.

88 A nőegyletek mellett a szegények segélyezésével Pesten a II. József által bécsi mintára alapított Szegények Intézete is foglalkozott. Ez az intézet Pest város tanácsának a pártfogása alatt működött. Az Intézet a segélyezést a polgárok által összeadott tőke kamataiból, kegyes adományokból, a házaknál összeperselyezett, valamint a templomi perselyekben összegyűlt pénzekből, később a táncmulatságok engedély díjaiból és a bírságpénzekből végezte. Az Intézet tőkepénze 1830-ban csaknem 100 000 forint volt, húsz évvel később ennek már csak a fele. Hetente kétszer a belvárosi, terézvárosi és józsefvárosi plébániatemplomokban és a városházán osztottak segélyeket a rászorukóknak, illetőleg a rászoruló kérelmezőknek; az 1820- as években csak 5000 forint segélyt tudtak kiosztani. Az Intézet által segélyezettek száma az 1820-as évek elején 250, 1830-ban 150 személy volt. A „keresetre teljesen képtelen szegények" számára a Rókus Kórházban 48 ágy állt rendelkezésre, 16 ágy pedig az elszegényedett polgárok részére. Szegények Intézete működött Budán is, de tőkéje csak mintegy a fele volt a pesti intézet tőkéjének. Különböző alapítványok álltak az Intézet rendelkezésére a szegények segélyezésére és a szegényeknek kórházban való ápolására. Budán is volt „városi elöregedett szegény polgárok ápolóintézete", ahol 17 személyt láttak el. Pesten volt külön szegény intézete (orphanatrofium) a görög-vlach és az illír egyházaknak is.

89 A vakokról való gondoskodást az 1817-ben megalakult budai és pesti nőegyletek feladatuknak tekintették. Közösen tartottak fenn egy intézetet (kórházat) a szegény vakok számára. Beitl Rafael kezdeményezésére a nádor, az országgyűlés, Pest megye és Pest város támogatásával 1826-ban Pesten állították fel a Vakok Intézetét, amely az Üllői úton működött, és csak 1836-ban költözött saját házába, a Király (ma Majakovszkij) utcába.

90 A pesti Nőegylet által létesített szegényházat (önkéntes dolgozó-házat) 1833-ban a városi tanács átvette. Ugyanekkor a város a szegény ügyek intézését is megváltoztatta. Létrehozták a szegényintézeti ügyekben eljáró bizottmányt, amely egyrészt a Szegényház felügyeletével, másrészt a II. József óta fennálló Szegények Intézete ügyével foglalkozott. A Szegényházban (Dologházban), amely két épületben — a Nyár utcában és a Sándor utcában (ma Bródy Sándor utca) — működött, évente 200—250 személyt foglalkoztattak, s volt a Szegényháznak házi kórháza is.

91 Pest város tanácsa a már az évtizedek óta rendelkezésre álló hagyatékok összegéből 1836-ban árvaház felállítását határozta el. Az árvaház felépítését az 1838. évi nagy árvíz megakadályozta, a munkákhoz csak 1841-ben kezdtek, a Pestetich Antal által a városnak adományozott telken, a mai Bókay János utca és Üllői út sarkán. A nádorról elnevezett árvaház, a Josephinum 1843. március 19-én nyílott meg, kizárólag árvafiúk számára. Az árvaház igen szerény keretek között kezdte meg működését: az első évben tíz árvát neveltek itt, s számuk csak a negyvenes évek végén emelkedett húsz fölé.

92 A nőegyleteknek és a városi tanácsoknak a törekvései a szegénység gondjainak csökkentésére, akár segélyezéssel, akár intézetek létrehozásával, minden jó szándék ellenére is elégtelennek bizonyultak. Segítséget csak korlátozott mértékben nyújtottak; a fejlődő városban egyre nagyobb számban jelentkező szegénység megszüntetésére lehetőség nem volt. Eredményeket ha értek is el, mint a szegényházzal (dologházzal), a szegények iskolájával, a vakok intézetével, ezek az eredmények nem maradtak tartósak. Pesten 1830-ban, Budán 1832-ben megtiltották az utcai koldulást, s az egykorú újságok is azt írták, hogy nincs koldus Pest utcáin. Ezt azonban nem csupán a szigorú rendszabályokkal érték el, hanem ez inkább annak a következménye volt, hogy az építkezések, az útépítések, a kereskedelem fellendülése nyomán a munkaalkalmak megszaporodtak. Az 1840-es évek elején azonban a kolduskérdés ismét napirendre került, és az újságok már nem azt írták, hogy nincs koldus az utcákon, hanem, hogy a kolduskérdést sürgősen meg kell oldani. A kolduskérdés megoldásának az egyik eszközét a már korábban is felvetett „fenyítéktápláló intézet", a kényszerítő dologház sürgős létrehozásában látták. A kényszerítő dologház felállítására, a Kerepesi éiton, a Rókus Kórház közelében 1843 januárjában került sor. Ebben a dologházban a városi rendőrség a csavargókat, a munkakerülőket, a koldusokat, a tisztesséA Szegények Intézete A Vakok Intézete A pesti Szegényház A Józseféirvaház A kolduskérdés A kényszerítő dologház