Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

A környék lakosságáriak nemzetiségi megoszléisa Katolikus plébániák A katolikus egyház és a magyar nyelv többi városrészben arányszámuk, az Országúton és Újlakon a számuk is elenyésző volt. A szer­bek túlnyomó része a Tabánban lakott, a szlovákok megoszlottak az egyes városrészek között, a legtöbben szintén a Tabánban éltek. Itt volt a legmagasabb a zsidók száma és arányszáma is (több mint 10 százalék). A Tabánon kívül Újlakon és a Vízivárosban volt még jelentősebb zsidó lakosság. Óbudán szintén a németség volt ekkor többségben, a lakosságnak 53 százalékát tette ki. A zsidók arányszáma csaknem 32 százalék, a magyaroké pedig csak 12,5 százalék volt. A néme­tek, zsidók és a magyarok mellett jelentéktelen számú szlovák, szerb, olasz és román élt még Óbudán. A környékbeli helységek közül tiszta magyar lakosságú falu csak Palota és Csaba volt. Ve­gyes — magyar, német, szlovák — lakosságú volt Cinkota és Keresztúr, valamint német, dal­mát lakosságú Csepel. Soroksárt, Tétényt, Promontort, Albertfalvát, Hidegkutat és Békás­megyert német faluknak nevezték, de ezekben is éltek (ha nem is nagy számban) magyarok, Soroksáron és Promontoron pedig szlovákok is. 46 A két város — és bizonyos mértékben a környék falvai — lakosságának nemzetiségi összeté­tele a XVIII. századhoz képest a XIX. század első felében megváltozott. Ez a változás külö­nösen Pesten volt jelentős a magyar lakosság számának a megnövekedése következtében. A magyarok számának növekedése elsősorban nem a kereskedők és a kézművesek között volt tapasztalható, hanem a nemesek, ügyvédek, tisztviselők, értelmiségiek és a város napszámos, szolga népességének a körében. Ugyanakkor a magyarosodási folyamat során is növekedett ez a szám. A lakosság nemzetiségi tagolódása és összetételének változása az egyházi szervezetben is jelentkezett. Az egyes vallásoknak (elsősorban a katolikusoknak és a görögkeletieknek) az egyházi szervezetei a városokban és a környék helységeiben már jórészt a XVIII. század fo­lyamán kialakultak, s ezek a szervezetek a XIX. század első felében a lakosság növekedésének a mértékében változtak, és új egyházi szervezetek is létrejöttek az újonnan települt lakosság vallási felekezetei számára. 47 A katolikus egyháznak Budán, a Várban a három plébániája volt: a „Nagyboldogasszony, Magyarország védasszonya mennybemeneteléről" nevezeit plébánia (a mai Mátyás-templom), a királyi palotában levő Szent Zsigmond-plébánia (udvari várplébánia) és a Szent János evan­gélista-plébánia, amely 1819-től kezdve működött, mint a budai helyőrség plébániája. A Vízi­város katolikus lakossága három plébánia között oszlott meg: a Szent Anna-plébánia, a Szent Erzsébet-plébánia és a kapucinusok Szent Erzsébetről nevezett plébániája között. A tabáni katolikusok a Szent Katalin-, a krisztinavárosiak a Havas Boldogasszony-, az országútiak a Szent István első vértanúról nevezett, az újlakiak a Sarlós Boldogasszony-plébániához tartoz­tak. Az országúti plébániának volt leányegyháza (filiája) 1831-től kezdve az irgalmasrendi szerzetesek kórházában. Pesten a XVIII. század végén négy plébánia volt: a belvárosi Nagyboldogasszony-főplébá­nia, a Józsefvárosban a Szent József-, a Terézvárosban a Szent Teréz-plébánia, és a Belváros­ban működött 1822-ig az Alcantarai Szent Péterről elnevezett ferences plébánia. A XIX. szá­zad első felében három új plébánia is alakult: 1817-ben a lipótvárosi Szent István-, 1822-ben a ferencvárosi Szent Perenc-plébánia és ugyanebben az évben a Szent Rókus-plébánia. Volt katolikus plébánia Óbudán (Szent Péter és Pál), Békásmegyeren (Szent József), Hideg­kúton (Sarlós Boldogasszony), Promontoron (Szent Lipót), Tétényben (Nagyboldogasszony), Csepelen (Kisboldogasszony), Soroksáron (Mária mennybemenetele) és Csabán (Nepomuki Szent János). Palotán a dunakeszi plébániának, Cinkotán a csömöri plébániának, Keresztúron a csabai plébániának, Albertfalván a promontori plébániának volt leányegyháza. Buda, Pest, Óbuda és Békásmegyer az esztergomi, Hidegkút, Promontor, Tétény és Csepel a fehérvári, Soroksár és Csaba pedig a váci egyházmegyéhez tartozott. Ezeknek a városoknak és falvaknak a templomaiban általában az ezekhez az egyházmegyékhez tartozó világi papok látták el az egyházi tisztet, csupán Budán működtek plébánosként a Vízivárosban a kapuci­nusok, az Országúton a ferencesek, s Pesten az egyik plébánián — egy ideig — szintén a feren­cesek. Ezeken a szerzetesrendeken kívül Pesten működtek még a piaristák, a szerviták és az angolkisasszonyok, Budán pedig az Erzsébet-apácák és az irgalmasrendiek. A katolikus egyházban nemzetiségi megoszlás — legalábbis ami a hívek szervezeti hovatar­tozását és hitéletét illeti — nem volt. Németek, magyarok és minden más nyelven beszélők nem nemzetiségi alapon, hanem kizárólag a katolikus vallás alapján alkottak közösséget, s az egyházi életet nem a hívek által beszélt nyelv, hanem az egyház hivatalos nyelve, a latin tette egységessé. A nyelv szerepe a szentbeszédeknél lépett előtérbe. Ahol a hívek többsége német volt (s a XVIIL század végén és a XIX. század elején csaknem mindegyik budai és pesti plé­bániára ez a jellemző), ott az egyházi beszédeket általában németül tartották, de ugyanakkor figyelemmel voltak a más nyelveket (a magyar és a szlovák nyelvet) beszélő hívekre is. 48

Next

/
Thumbnails
Contents