Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1790 - 1848

E hirtelen keletkezett, szerény keretek között működő, több esetben rövid életű üzem mellett a negyvenes években csak két gyár tudott a textiliparban eredményesen működni. A védegyleti mozgalom e szolid alapokon nyugvó vállalkozásokra valóban kedvező hatással volt. A pesti Valero-gyár 1845-ben a munkáshiány ellenére 350 munkással dolgozott. A gyárnak ekkor 48 csévéző-, 7 orsógépe, 11 fonalvető motollája, 28 szalagszövőszéke és 80 Jacquard-gépe volt. A gyáron kívül működő szövőszékekkel együtt 250 szövőszék dolgozott Valerónak. A gépeknek csaknem a felét a Védegylet alapítása óta állították fel a gyárban, és ekkor fejeződött be az 1840-ben elkezdett új gyárépület építése is a Lipótvárosban. A Valero-gyárhoz hasonlóan nagy fejlődésnek indult ezekben az években Goldberger Sámuel óbudai festődéje, vagy ahogy ekkor nevezték: ,,színnyomóintézete" is. A Goldberger-gyár 1842ben 109 munkást foglalkoztatott. Nagy lendületet adott az óbudai üzem fejlődésének az, hogy 1844-ben a Helytartótanács az ebben a gyárban alkalmazott új festési eljárás kiváltságát a vásznon kívül kiterjesztette a kartonból és más pamutszövetből készült anyagok festésére és nyomására is. A gyárat 1845-ben jelentősen bővítették és perrotine gépek beszerzésével teljesen korszerűsítették. A védegyleti mozgalomnak elsősorban a textiliparra volt hatása, más iparágakban ez a hatás csak elenyésző. A bőriparban az egyetlen ilyen indítású vállalkozás Vladár Gergely pesti kereskedőé, aki óbudai kesztyűkészítő üzemét 1845-ben Pestre kívánta áthelyezni, arra való hivatkozással, hogy Óbudán csak 6 bőrszabó legényt foglalkoztat, míg 80 kesztyűvarrónője Pesten dolgozik. Az engedélyt — a városi tanács és a kesztyűs céh makacs ellenállása dacára — a Helytartótanácstól megkapta. A bőrkikészítő ipar iránt azonban kereskedői, tőkés érdeklődés nem mutatkozott. Pesten a negyvenes években két céhes mester tudott csupán nagyobb műhelyt fenntartani — és kért gyári kiváltságot. Az egyik Kiss Károly, a pesti tobakos céh főcéhmestere, aki „valóságos gyár módra 21 munkálódó egyénekkel" folytatta mesterségét, és 1845-ben kiváltságot kért üzemére. A másik Jordán Gáspár tímármester, aki a Belvárosban 12 és néha még több legényt és munkást foglalkoztatott, 1843-ban kiváltságlevelet kapott a gyárára. Míg e két pesti üzem nyilvánvalóan tőkeerősség következtében megerősödött, addig a régi budai „bőrgyár", Thoma Józsefé — bár új és bevált bőrkikészítési eljárást alkalmazott — a külföldi, főképp mainzi bőrök behozatalával nem tudott versenyezni. Üzeme egyre jobban tönkrement. Míg a tőkések és a nagybirtokosok érdeklődése ezekben az években két mezőgazdasági terményt, a gabonát és a répát feldolgozó pesti gyár létesítését lehetővé tette, addig a szeszgyártás iránt Pesten alig mutatkozott érdeklődés. A szeszfőzők száma ugyan a XIX. század első felében fokozatosan emelkedett, de közülük csak egy kért és kapott kiváltságot: Lőwenstein (Oroszkövy) Ferenc pesti polgár, szesz- és ecetfőző mester, 1840-ben. A régebben alakult szeszfőző üzemek között a negyvenes években a legjelentősebb Schuller Mihályé volt. Az új vállalkozások meglehetősen szerény méretűek voltak. Braun Lajos gyógyszerész, aki 1839ben Káposztásmegyeren állított fel szeszfőző műhelyt (12 munkással dolgozott), 1841-ben került a Helytartótanács engedélyével Pestre, és üzemére 1844-ben kapott kiváltságot. Prückler Ignác kereskedő szintén évek óta foglalkozott már szesz- és ecetfőzéssel, amikor 1841-ben kiváltságot kapott. Lazarsfeld Adolf — Braun Lajos üzletvezetője — 1845-ben önállósította magát. Wiener Vilmos volt prágai szeszgyártó, aki terménykereskedéssel is foglalkozott, Budán kapott (de csak likőrkészítésre) kiváltságot 1840-ben. (Üzemét 1846-ban Pestre helyezte át.) Zwack Jcizsef morvaországi származású zsidó 1846-ban kapott Pesten letelepedési engedélyt és vetette meg alapját a később nagy jelentőségű szeszfőző üzemének. A mezőgazdasági termeléshez kapcsolódó iparágak között nagyobb mértékben fejlődött Pesten a negyvenes években a dohányipar, amelyet a céhes korlátozások nem érintettek. Pesten ebben az iparágban az első vállalkozás a harmincas évek elején Fuchs Keresztély „dohánygyártó üzeme", amely a negyvenes években a fiumei dohánygyár mellett Magyarország legnagyobb dohánygyártó üzeme volt. Az új alapítások között Kunig József pesti dohány-, szivar- és burnótkészítő üzeme 1841-ben indult. Ez az üzem a negyvenes évek közepén már több mint 80 munkást foglalkoztatott. Kunig József 1846-ban üzemére gyári kiváltságot kapott. Medetz József pesti dohánynagykereskedő 1842-től kezdve tartott fenn dohánykészítő üzemet, amelyben csaknem százan dolgoztak, de akiváltságot — dohány-, szivar- és burnótkészítésre — csak 1847-ben kapta meg. Fuchs, Kunig és Medetz nagyobb dohánygyártó üzeme mellett Pesten a negyvenes években még hét dohány-, szivar- és burnótgyártó működött. A harmincas években Pesten — szerény keretek között — meginduló vegyészeti gyártás a negyvenes években fellendült. Wagner Dániel gyógyszerész 1834-ben létesített vegyészeti laboratóriumát 1845-ben részvénytársasági alapon kívánta vegyi gyárrá átalakítani, hogy kibővített üzemében kénsavat és szalmiáksót készítsen, és foglalkozhassék sziksó tisztítással is. Wagner 1847-ben Pesti Technikai Vegyészeti Társaságot hozott létre. A városi tanács támogatta a gyár engedélyezését, mert a kénsavgyártás a helyi gyertya- és festékgyártás szükségleteit elégítette ki. A Valerogyár fellendülése A Goldbergergyár fellendülése A védegyleti mozgalom hatása a bőriparban A szeszgyéirtéis Dohéinyipar Vegyészeti üzemek