Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

A budai és pesti ötvösművészet színvonala Budai ötvösmesterek pontból kiválóan készített használati tárgyak (mint gyertyatartók, kanalak, fedeles kannák, cukortartók), amelyek, s mellettük a feltételezhetően még a polgári háztartások száuiára is igényelt használati tárgyak (mint csatok, tálcák, sótartók, gyümölcstartók, tálak, kések, villák, tányérok, dísz vázák, csengők, talpas poharak, lábasok, fedeles dobozok, gyertyaellenzők, késbakok) a „modern" - barokk és rokokó — formák iránti igényt is ki tudták elégíteni.

58 Akár az egyházi jellegű és rendeltetésű műveket vesszük számba, akár a világi, polgári — s nyilvánvalóan ünnepi használati — tárgyakra gondolunk, ezeknek megjelenési formája tökéletesen, sőt kiemelkedően barokk vagy rokokó. Ezek a formák minőségileg éppen úgy jellemzik az ötvösművészetnek budai és pesti virágzását, mint az ismert mesterek száma alapján feltételezhető termelés menynyisége is, különösen az 1760-as évektől kezdve. Az ötvösművészetnek ez a fellendülése természetes következménye a két város, elsősorban Pest gazdasági megerősödésének. Kereskedelmi központtá válása, „városiasodása" révén ez a város egyre inkább a művészeti igények kielégítésének, sőt terjesztésének a központjává vált — meglehetősen széles területen. Az igényes munkával készített, könnyen mozgatható, szállítható ötvösmunkák a budai és pesti mesterek hírén kívül a művészi formák legközvetlenebb terjesztői is lettek. Nem lehet azt állítani, hogy a XVIII. század első felében a budai és pesti ötvösművészet Bécs, Prága, Brünn ötvösművészete mögött csak másodrangú volt, s hogy ide csak azok a mesterekkerültek, akik onnan kiszorultak. Nem arról van szó, hogy ezeknek a mestereknek a „császárváros művészeinek élete és művészete" volt az eszménye, hiszen ha az lett volna, nem jönnek ide. Amiért idejöttek, az nyilvánvalóan a megélhetés és az alkotás lehetősége volt, s ha ez itt alacsonyabbrendűnek is mutatkozott, mint a császárvárosban — azzal, akik idejöttek, tisztában voltak. Tudták azt, hogy itt nincs császári vagy királyi udvar, nincsenek fejedelmi, főúri megrendelések, de azt is tudhatták, hogy nincsenek konkurrens műhelyek: a művészet az lesz, amit ők csinálnak. Bécs, Prága és Brünn telítve volt már ötvösmesterekkel, akik a főurak, az egyházak, a polgárság igényeit bőven, magas színvonalon kielégíthették. Buda és Pest nemcsak népes városok voltak, hanem ezeknek az ötvösművészeknek a számára egy ország fővárosai is, ahol megrendelőket legalább olyan mértékben remélhettek, mint Brünnben, vagy azokban a kisebb városokban, ahonnan jöttek. Nem Bécsről „álmodozni" jöttek ide, hanem dolgozni. Amit csináltak, ha bécsi — európai — ízlésű volt is, ide készült: a budai és a pesti templomokba, az itt lakó főurak és nemesek házaiba, a polgárok háztartásaiba, s nemcsak e városokba, hanem e központi helyzetű városokból szerteágazva az országba: vidéki templomokba, kúriákba. Az ötvösöket Budán és Pesten aranyműveseknek nevezték (Aurifaber, Goldschmidt) — jóllehet fennmaradt műveik, amelyek alapján művészetükről beszélhetünk, ezüstből valók. Budán már közvetlenül a felszabadulás után igen nagy számban telepedtek le ötvösök, akik 1696-ban céhkiváltságot kaptak, amely kimondta, hogy a budai aranyműves mestereknek „legyen mint fővárosiaknak minden országbeliek előtt praemintiájuk és praerogatívájuk". A budai aranyműves mesterek nem a ragyogó középkori hagyományokat folytatták a XVII. század végén. Nem volt kapcsolatuk ekkor még a felső-magyarországi és erdélyi ötvösökkel sem. Főképp rác mesterek voltak, akiknek a balkáni kapcsolataik még a visszafoglalás után is jó sokáig megmaradtak. A rác ötvösségnek a tradícióit a budai ötvösmesterek második nemzedéke is folytatta. Osztrák vagy német mesterek csak lassan, a XVIII. század elejétől kezdve telepedtek le a városban. NO Beichenpfalter Simon városi templom ezüstkelvhe, 1765. Bel-