Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Kosáry Domokos: BEVEZETÉS

hajlamos volt e nemet vagy más nem-magyar polgárságot valami szükségtelen vagy éppen ártalmas idegen testnek tekinteni. A magyar köznemesség saját feltételeinek változása folytán és egy kitűnő politikai gárda vezetésével a reform és 1848 élére emelkedhetett. Előzőleg azonban telve volt a szokásos feudális előítéletekkel, és ezek bizonyos szemléleti maradványait a nagy pozitív fordulat után is tovább vitte a jövőbe. Ilyen volt, hogy mindenkit, akivel itthon szemben állt, szeretett ,,idegen"-nek minősíteni, mintha saját soraiban nem lett volna sok szlovák, horvát, német stb. származású vagy éppen kétnyelvű nemes. A parasztokat a honfoglalók által leigázott „idegenek" utódjainak tekintette, idegennek a főurak at/és idegennek a polgárokat — annyivalis inkább, mivel az utóbbiak valóban nagyrészt más, főleg német anyanyelvűek voltak. A nemesség — láttuk — szemben állt a polgárokkal, mint egyébként mindenütt, és uralmi igénye így a nemzet védelmeként volt felfogható. Ebből adódott azután a polgári, városi gazdasági fejlődés, életforma, kulturális igények lebecsülése, a valóban nem túl magas tényleges színvonalnál is alább — illetve figyelembe nem vétele. Idézzünk csak egy kiragadott, de nem egyedülálló példát. Ha Rousseau-t gr. Teleki József látogatta meg, aki egész életén át szüntelen a felvilágosodás ellen hadakozott és a protestáns ortodoxia konok képviselője volt, azt nemcsak sűrűn emlegeti, hanem valahogyan a nagyobb kulturális pozitívumok közt tartja számon szakirodalmunk. Ha viszont egy külföldre szakadt, kalandos életű pesti polgárfiú, Sauttersheim Ignác talált menedéket Rousseau-nál (1763), aki róla mint barátjáról Vallomásaiban is megemlékezik, arról talán egyetlen, 1914-ben megjelent és sietve elfeledett cikk kivételével nemigen veszünk tudomást. Reálisan nézve a dolgokat: hazai városaink nem-magyar anyanyelvű polgárait, akik nemzedékeken át itt éltek, dolgoztak, nem minősíthetjük sem idegeneknek, sem szükségteleneknek. Emberi kézre váró, üres helyeken építettek otthont, nem mások kiszorításával. Településeikhez és végső fokon az országhoz is hozzátették a maguk munkáját, életét. Újabb irodalomtörténészeink már szakítottak azzal az öncsonkító felfogással, amely elzárkózott a hazai nem-magyar nyelvű, elsősorban latin irodalom figyelembevételétől. Rámutattak, hogy egy-egy latin műfaj, még a XVIII. században is, hogy lett fejlődéstörténeti előzménye, előkészítője nyomukban megszülető magyar nyelvű műfajoknak. Budapest története arról tanúskodik, hogy a nem-magyar anyanyelvű városlakók, polgárok, a város gazdasági fejlesztése, életformájának kialakítása, vagy éppen bizonyos kulturális igények és művészeti emlékek létrehozása terén olyan szerepet vittek, amely ugyancsak egyik előzménye, fejlődéstörténeti láncszeme, alkotó eleme lett annak, amivé a főváros utóbb válhatott. E szerep a fejlődés egészéből ki nem szakítható. Pest-budai németek, szerbek, görögök, szlovákok, jiddis nyelvű óbudai zsidók a magyarul beszélő egykorú magyarokkal együtt mind részei, a maguk életével és munkájával, a város egykorú fejlődésének, sőt utódjaikon át, ugyancsak szét elemezhetetlenül, a mai város és a mai nemzet jelenének is. A múltat vállalni emberséggel, felnőtt nemzetként, szorongó öncsonkítás nélkül, egészében, úgy ahogy végbement: nem a gyengeség, hanem az erő jele és egyben forrása is. Kosáry Domokos