Budapest története III. A török kiűzetéstől a márciusi forradalomig (Budapest, 1975)

Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE 1686 - 1790

Felső-Ausztriából, Stájerországból, Karintiából, Krajnából és Tirolból meglehetősen kevesen költöztek Pestre, az innen valóknak nagy része jómódú kézműves volt. Ezeknek több mint 40 százaléka hamarosan polgár lett. A Csehországból, Morvaországból és Sziléziából Pestre költözők általában a szegényebbek közül kerültek ki, és sok volt köztük a katona. Ennek az oka az, hogy a Pesten állomásozó ezredeket nagyrészt ezekből az országokból származó katonákkal egészítették ki. A leszerelt katonák — megélhetési lehetőséget találva — családjaikkal itt telepedtek le. A német-római birodalom egyéb részeiből (Alsó-Bajorország, Felső-Bajorország, Pfalz, frank kerület, sváb kerület, Hessen, felső-szász kerület) bevándorlók száma az osztrák tartományokhoz képest jóval kisebb volt. Az erről a területről jöttéknek nagy része — Alsó-Bajorország és a felső-szász kerület kivételével — jómódú kereskedő vagy kézműves volt. Európa egyéb részeiből az összes bevándoroltaknak alig valamivel több, mint egy százaléka jött. Volt azonban az anyakönyvekből kitűnően jelentős mértékű spanyol bevándorlás Pestre, de a spanyolok csak rövid ideig tartózkodtak itt. Katonatisztek, hivatalnokok és katonák voltak főképp, akik a dél-itáliai spanyol, majd osztrák koronatartományok elvesztése után, 1735-ben Bécsbe, onnan pedig a Bánátba költöztek. 1737 —38-ban a török háború és a pestis elől királyi engedéllyel Budára és Pestre jöttek. 76 család, összesen 324 személy telepedett le itt és kegydíjból élt. A város életébe nem tudtak beilleszkedni, hamarosan eltávoztak. Az anyakönyvek szerint nem volt jelentős a Balkán-félsziget országaiból Pestre költözők száma, csupán 60 fő. Ezek katolikusok voltak. A Balkánról azonban elsősorban nem katolikusok, hanem a görögkeletiek és (bizonyos mértékben) a mohamedánok jöttek nagy számmal. Mivel a nem katolikus vallásúak számára a polgárjog megszerzése szinte lehetetlen volt, a Balkánról bevándoroltaknak a többsége a város nem polgári lakosságát szaporította. A bevándoroltaknak pontos számát nem tudjuk, de az bizonyos, hogy többségük kereskedő volt. A század folyamán a városi tanács szakadatlan harcot folytatott a törökországi kereskedők itteni letelepedése ellen. Ezeknek a kereskedőknek egy része görög és rác kereskedő volt, akik családjukat nem hozták magukkal, hanem csak maguk folytatták itt tevékenységüket — otthonmaradt családtagjaik segítségével. A pesti városi tanács 1769-ben 43 görög kereskedőt írt össze a városban. Ezeknek nagy része Macedóniából származott ide, de jöttek Boszniából és Albániából is. Idevándorlási útjuk általában Nisen, Belgrádon, Zimonyon, Péterváradon vagy Mehádián és Temesváron át vezetett Pestre, de volt olyan is köztük, aki Velencéből, Lipcséből vagy Bukarestből jött. Hogy görög kereskedők voltak-e ezek — kétséges; lehet, hogy görögkeleti vallásuk miatt nevezték őket görögöknek. Neveik alapján nemzeti hovatartozásuk nem állapítható meg, mint ahogy nem lehet azt sem állítani, hogy az a három mohamedán vallású kereskedő, aki a XVIII. században szintén Belgrádon, Zimonyon, Péterváradon át költözött Pestre, valóban török lett volna. Legfeljebb születési helyük (a kisázsiai Allaja) teheti valószínűvé. A balkáni származású bevándoroltaknak a száma, a görögkeletiekó és a katolikusoké együttesen csaknem 200 fő volt, legalábbis az anyakönyvekből és a különféle összeírásokból ilyen szám állapítható meg. Pest nem polgári lakosságában a balkáni származásúak száma az 1770-es években 1000 fő körül lehetett. A Balkánról jöttéknek több mint a fele 1760 után telepedett le Pesten, akkor amikor a város kereskedelmi jelentősége már egyre inkább kidomborodott. A letelepülők — többnyire fiatal, vagyontalan vállalkozók — az itteni lehetőségeket igyekeztek kihasználni, és üzleti kapcsolataik, kereskedői tehetségük révén a város kereskedelmi jelentőségét tovább emelni.

10 Zsidók Budán Teljesen új lakosság volt a XVIII. században Budán és Óbudán a zsidóság. A török uralom alatt Budán lakó zsidé)k a visszafoglaláskor fogságba estek, és kitelepítették őket a városból. A felszabadulás után azonban ismét jelentkeztek zsidók, annak ellenére, hogy a távoltartásukra nemcsak a városi hatóság törekedett, hanem az állami hatóságok is. A rendeletnek azonban nem volt foganatja; a zsidók megtelepedtek, és a városi tanács, valamint a budai Kamarai Felügyelőség 1688-ban csupán azt rendelte el, hogy a zsidéjk kicsinyben nem kereskedhetnek, majd a vaskereskedéssel való foglalkozásukat tiltották meg. A zsidó üzletek bezárását és a zsidóknak Budáról való eltávolítását a városi tanács már 1690ben kérte Kollonich Lipót bíborostól, 1692-ben pedig azt kérte a budai Kamarai Adminisztrációtól, hogy azokat is távolítsák el a városból, akik már engedélyt kaptak az itt való kereskedésre. Ezeknek a zsidóknak az Udvari Kamara engedélyezte évi 100 birodalmi tallér fizetése ellenében a vízivárosi letelepedést és kereskedést már 1689-ben. A budai városi tanács a kamarai védettséget élvező zsidókkal szemben nem tudott eredményt elérni. Lényeges változás 1705-ben történt, amikor a város a királyi kiváltságlevél birtokában az addig kamarai védettség alatt álló zsidókat arra kötelezte, hogy a várost ismerjék el felettes hatóságuknak és a ,,Schutzgeld"-et, az oltalompénzt ne a Kamarai Adminisztrációnak fizessék, hanem a városnak. A zsidók megkísérelték ugyan, hogy a város joghatósága alól továbbra