Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

tartalom szerint is különböztek. Elvben örök érvényű csak olyan jogügylet lehetett, amelyet privilegíális oklevélbe foglaltak. Ez formájában is ünnepélyesebb volt a többinél, a tanács felsorolt tagjainak nevében kelt, és a város nagy, kettős, természetes színű viaszba nyomott pecsétjével volt megerősítve. A nagypecsétet igen gondosan, több esküdt pecsétjével lezárt ládában tartották. A nyílt oklevelet — amelyet az oklevéltan pátensnek nevez — ugyancsak felhasználták örök érvényű jogügyletek írásba foglalására azzal, hogy bármikor kicserélhetők privilegiálisra. Ez utóbbi kiállíttatása azonban jóval többe került a félnek, és ezért egyre ritkábban alkalmazták. Amennyiben tehát ilyen ügyletet pátens formájában foglaltak írásba, pergamenre írták, akár a privilegiálist, és hátlapjára nyomták vörös viaszba a város kisebb pecsétjét. Az oklevél kiadójaként a megnevezett bírót és a fel nem sorolt esküdteket nevezték meg. Mind a privilegíális, mind az ilyen típusú pátens a tanácsot nem Buda városa, hanem a Pestújhegyi Vár tanácsának nevezte. Nem örök érvényre szánt ügyekben is adtak ki pátenst. Byenkor többnyire papírra írtak, és a pecsétet a lap aljára nyomták. A bíró nevét sem tüntették fel ilyenkor mindig, a várost pedig már Budának nevezték. Gyakran német nyelven adták ki az ilyen okleveleket. A tulajdonképpeni igazgatással a legszorosabb kapcsolatban az utolsó típus, a zárt levél volt. Többnyire ezt használták idegen hatóságokkal, más városokkal, magánosokkal való levelezésben. Hol hártyára, hol papírra írták, gyakran nem latin, hanem német nyelven. Korszakunkban a város csak a két XIII. századból származó pecsétjét: a nagy, kettős vagy hitelest (autentikus) és a kisebbet használta (14. kép). A városkönyv vezetését Buda német városoktól, de a hazai hiteleshelyi gyakorlatból is átvehette. A legtöbb hiteleshelyen vezettek úgynevezett regisztrumokat, ahová leírták az általuk kiadott oklevelek szövegét, hogy az eredeti elvesztése után valahonnan pótolni lehessen. A Jogkönyv 52. cikkelye pontosan ezzel igazolja a városkönyv-vezetést, tehát akár az oklevelek formuláit, ezt is a hiteleshelyektől vették át. A városkönyvbe mint tisztázati kötetbe egyedül a főjegyző írhatott, és ilyenkor több esküdtnek jelen kellett lennie. A főjegyzőt kötelezték fogalmazati füzetek vezetésére is, hogy ha időközben meghalna, valahonnan pótolni lehessen a városkönyv hiányait. A nagy városkönyvön kívül voltak egyéb városi könyvek is, mint a már említett pénzbírói jegyzőkönyv, vagy az ,,echt puch" — a szó mai német „ächten" igében él —, ahová a bűnügyeket vezették be. Ezek az utóbbi városkönyvek már valóban a nyugati városok hatását mutatják.

79 A külső hiteleshelyi működést szintén a városi tanács látta el saját területén. A különbség csak az, hogy mivel a város maga is bírói hatóság volt, általában nem kellett liülön hatósági megbízottat (királyi vagy nádori embereket) kiküldeni, hanem a tanács két tagját küldte ki, akik egy személyben töltötték be a hatósági megbízotti és a hites bizonyság szerepkörét. Persze, -olykor voltak kivételek, 1346-ban például a királyné eladományozta egy vásárolt házát, és az iktatáshoz ő küldte ki a város egyik esküdtjét — egyben királynéi harmincadosát —, aki mellett a bizonyság szerepét — bár nem annak nevezve — a királyi ajtónálló mester töltötte be, az ügyletről viszont a város állította ki az oklevelet. Egy egészen különleges eset történt 1438-ban, a király Lévai Cseh Péter erdélyi vajdának adta Stibor vajda palotáját, és az iktatáshoz királyi embernek és hites bizonyságnak az ország első egyházi, és világi méltóságait, az esztergomi érseket és a nádort küldte ki. Azok iktatási jelentéséről pedig maga állított ki oklevelet. Ez sértette a város jogait, amit azzal kerültek meg, hogy a bíró és a tanács az iktatásnál mint tanú részt vett.

80 A város egy-két kivételt nem számítva a külső hiteleshelyi eljárást maga végeztette el esküdteivel. Egyedüli intézményes kivétel a tárnokmesteri megbízott szereplése volt. A tárnokmester a városoktól fellebbezett ügyek bírája lévén, jogosultnak érezte, hogy az előtte folyt perek végrehajtását saját küldötte végezze el a tanács által megbízott esküdt jelenlétében. 1401től kezdve több adat maradt fenn erre. A XV. század végére ez a gyakorlat már úgy látszik, megszűnt, mert ilyen iktatás érvényét 1489-ben már elvetette a városi ítélőszék.

81 A bíró és a tanács alatt alacsonyabb rendű tisztviselők is működtek. Közéjük tartoztak a külvárosi elöljárók. Szentpéteren két, Zeiselpüchelen egy polgárt választottak, akiknek esküt kellett tenniük. A bíróság segédei voltak, annak a megbízásából bizonyos helyi, rendőri feladatot láttak el. Pest bíráját Zsigmond idejéig ugyancsak a budai tanács jelölte ki. Önállóan járt el a vásárbíró. Féltisztviselők voltak a hites alkuszok. A bíróságnak hírnök, poroszló és természetesen hóhér állottak rendelkezésére. Ez volt tehát Buda igazgatásának képe az 1439-es népmozgalomig. A rendezés fontosabbá tette a pénzbíró tisztségét: mivel mindig más nemzetiségűnek kellett lennie, mint a bírónak, tulajdonképpen az egyik nemzetiséget képviselte. Valószínűleg most már nem a bíró jelölte ki. A pénzbíró feladatára okleveles adat nem maradt fenn ugyan, de a későbbi tanácslisták világosan mutatják, hogy más nemzetiséghez tartozott, mint a bíró. Már a XV. század elején a tanács választásnál a gyakorlatban csak a tekintélyes polgárok szava érvényesült, az esküdt céhmesterekből és a tekintélyes polgárokból álló „község" pedig Városkönyvek Iktatások, vizsgálatok A tárnokmester embere az iktatásoknál Alacsonyabb rendű városi tisztviselők Az 1439-es rendezés A választópolgárok testülete 6* 83