Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

A budai kereskedelem szervezetének forrása a Jogkönyv Kis- és nagykereskedelem Jioltos urak" „Kamrás urak" Posztóm etök Kalmárok A budai kereskedelem szervezete korszakunk végén a Budai Jogkönyvből rekonstruálható. Rendelkezései ebben a vonatkozásban oklevelekkel és analógiákkai igazolhatók. A Jogkönyv, amelyet véleményünk szerint több, valószínűleg kivétel nélkül a XV. század első negyedéből származó részből állítottak össze, tartalmazza a városi tanácsnak a kereskedőkkel, kalmárokkal és posztómetőkkel közösen a kereskedelem szervezetéről és rendjéről 1421-ben kiadott szabályrendelete teljes szövegét is (404 — 441. cikkelyek). A Jogkönyv előző részeiben is megtalálható rendelkezéseket állították össze némi változtatással egységes egésszé. A legtekintélyesebb, nagy árutételekkel rendelkező kereskedők sem vetették meg a középkorban a kiskereskedelmet. Ők sem mondtak le arról, hogy egész kis tételeket közvetlenül adjanak el a fogyasztóknak. A kiskereskedelem jogát, vagy ha úgy tetszik, kiváltságát, a városok saját polgáraik számára tartották fenn, amiből értelemszerűen következik, hogy kikényszerítették az idegen kereskedők nagybani kereskedelmét. Nagyban akárki kereskedhetett, kis tételben azonban csak polgár saját városában. Voltak ugyan olyan városi polgár kereskedők is, akik otthon is látszólag csak nagykereskedelmet folytathattak, de mindegyiküknél legalább egy árucikknél kimutatható, hogy azt kicsiben árulhatták, olykor monopóliumot élvezve. Az egyes kereskedők által eladott árukra a Jogkönyv szabályzatai érdekes következtetésekre adnak alkalmat. Megszabták a határt, meddig jelent kis- és mettől nagykereskedelmet egy árutétel nagysága. így borsóból, gyömbérből, viaszból például 14,7 kg, sáfrányból, az indiai berzsenyfából, a görög selyemből, másként lovagselyemből 4,9 kg, késből 500, ollóból 100, fésűből 200, keféből 300 db volt a határ. Posztóból a legdrágábbakból 1 végnél, de az olcsó lengyelből 5, az erdélyiből 10 végnél kevesebbet nem adhatott el a nagykereskedő. Viszonylag nagyszámú és különböző mértékegységű áru jelentette tehát — a drága szöveteken kívül — a nagykereskedelem határát. A kereskedők nagy száma, ások idegen itt-tari^izkodása egyaránt azt mutatja, hogy a magyar fővárosban jelentékeny árumennyiség cserélt gazdát a XV. század első felében. Látszólag valóságos nagykereskedők az úgynevezett ,,boltos urak" ,,gewelb herren". Minden jel szerint őket értették a ,, kauf leüt", latinul mercatores, kereskedőkön is, ugyanis a három legjelentősebb kereskedőfajta felsorolásánál az 142l-es szabályrendelet első helyen a kereskedőket jelöli meg, de nem szól a „boltos urak"-ról. Nevüket onnan kapták, hogy bolthajtásos, zárt helyiségben árultak, tilos volt nyitott üzletben árulniuk. Fűszert egy márka súly, vásznat száz rőf alatt nem árusíthattak. Egyedül a selyem kiskereskedelmét engedélyezték számukra. Olajat sem árulhattak egynegyed mázsánál kevesebbet. Posztót — legalábbis a 83., cikkely szerint árulhattak, azonban bizonyára szintén csupán nagykereskedelmi forgalomban. Below joggal selyemkereskedőknek tartja őket, Mályusz pedig rámutat arra, hogy a budai olaszok selyemés fűszerkereskedők — „boltos urak" lehettek, akiket a németek kizártak a posztó-kiskereskedelemből. „Boltos uraknak" kell tekintenünk azokat az idegen, lehet, hogy csupán pozsonyi és bécsi kereskedőket, akik boltokat tartottak fenn Budán. A boltos uraknak céhszerű szervezetük — úgy látszik — nem volt. A posztó-kiskereskedelem — jórészt azonban a nagykereskedelem is — teljes egészében a posztómetők (németül Gewandschneiderek, latinul pannicidák), másként „kamrás urak" kiváltsága volt. Posztóárusító kamráik a Mindszent utca róluk Posztómető, illetőleg Nyírő utcának nevezett részében feküdtek. A posztómető volt jogosult a végposztóból lemérni, lemetszeni és eladni a vevő által igényelt mennyiséget. A nyíró vagy nyírő viszont iparos, aki a posztókészítés utolsó szakaszát végzi: a nyers szövetet a bolyhoktól megszabadítva egyenletessé teszi. Ahogy Mályusz rámutatott, nem lehet véletlen, hogy a metőknek és nyíróknak közös utcájuk volt. Bizonyára igaza van, amikor felveti annak lehetőségét, hogy „Buda környékén a szövőszékekről lekerült nyers szöveteknek a Kammerherrek (kamrás urak) nem egyszerű felvásárlói lehettek, hanem mint vállalkozók irányították is azok előállítását, hogy azután a nyírőműhelyekben végleges alakjukat megadathassák". A kamrás urak kiváltsága a gyapjúszövetek kiskereskedelmi árusítására terjedt ki: úgynevezett „kram vagy cingewant"-ot és fűszert a Jogkönyv lényegében azonos 71. és 176. cikkelyei szerint ők is csupán nagyban árusíthattak. A posztókereskedelem nagy jelentősége miatt azonban mégis ők voltak a város legbefolyásosabb kereskedői. Talán céhszerű szervezetük is volt, legalábbis két személyt választanak maguk közül. Az 142 l-es szabályrendelet meghozatalában harmadiknak a ,, cramer "-eket (Krämereket) említik. Nemcsak Budán, de más városokban is ők alkották a harmadik kereskedőcsoportot. Az elnevezés itt is az árusítóhelyből ered. Míg a boltos urak bolthajtásos zárt helyiségben, a posztómetők „kamrákban", addig a harmadik csoport tagjai „Kram"-okban, kő- és fabódékban, latinul ,,instita"-kban árultak. A Jogkönyv 104. cikkelye szerint csak bódéikban árulhattak, házakban vagy boltokban nem. Helyüket ugyancsak a Szent György tér közelében kereshetjük. A kalmárok között néhány városi tanácsost is találunk. A Jogkönyv idejében már céhszervezetük volt. A kalmárok fejezete viszont „allerlay Speczerey" címet visel, ami mindenfajta fűszert jelent. A fűszerek között azonban itt is találunk selyem- és vászonszöveteket, de a drága selyemfajták hiányoznak.