Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

Bármilyen súlyos volt is a robbanás okozta kár, a törökök ellenállását nem ingatta meg. Maradt még emberük bőven, s lőporuk is a másik két raktárban. Ezt Abdurrahman büszkén bizonyította is: közvetlenül a robbanás után minden ágyúját elsüttette, s visszautasította Lotharingiai Károly felhívását, hogy adja fel a várat. Az északi oldalon a fősereg a július 13-i sikertelen ostrom után megfeszített erővel készülődött az újabb rohamra. A tüzérség állandóan rongálta a falakat, az aknászok pedig újabb és újabb aknák ásásával készítették elő az újabb rohamot, s közben a törököket többször álrohamokkal próbálták félrevezetni. Július 22-én az aknákat felrobbantották, de ez a robbanás nem volt olyan sikeres, hogy a rohamot elkezdhették volna. Ugyancsak sikertelen volt a július 24-i aknarobbanás is: nem nyílást ütött, hanem még meredekebbé tette a réshez jutást, s így a már készenlétben álló csapatok el sem indulhattak. Július 25-én viszont a törökök támadtak. A Bécsi kapun keresztül az egész ostrom legnagyobb szabású és legveszedelmesebb kitörését hajtották végre. S csak négy óra hosszat tartó véres harc után tudták az elszántan küzdő janicsárokat a várba visszaszorítani. A kitörésekkel a törököknek a célja az volt, hogy húzzák az időt, akadályozzák a fősereg és a bajor hadtest (tehát az északról és délről támadók) tervezett rohamait, míg a felmentő sereg meg nem érkezik. A felmentő seregeknek a híre a császári táborba már július 2-án eljutott, s július 5-én már tudták azt is, hogy jelentős létszámú török csapatok haladnak Eszék felől Pécs felé, és július 10-én híre jött, hogy Szeged mellett is átkeltek a Tiszán a törökök és Buda felé vonulnak. Július 20-án újabb jelentés adta hírül, hogy a nagyvezír Eszéket negyvenezer emberrel elhagyta, s július 25-én már egy tízezer főnyi török lovassereg Budától alig nyolc mérföldnyire (hatvan-hetven kilométerre) volt. A török felmentő seregek közeledése egyre inkább sürgette a vár bevételének mielőbbi megkísérlését, egy általános (tehát északról és délről egyidőben végrehajtott) rohammal. Az ostrommunkálatok előrehaladása, a falak szinte állandó ágyúzással való rongálása, majd, elsősorban a déli oldalon, a várfalak réseit eltorlaszoló cölöpök sikeres felgyújtása az általános roham eredményes végrehajtásának a lehetőségét ígérték. A rohamot július 27-én este hat óra tájban kezdték. Három oldalról támadták meg a Duna pesti partján elsütött 12 ágyú jelére a várat, s a hosszú órákig tartó öldöklő harc után az északi oldalon sikerült elfoglalni a külső várfalakat, a déli oldalon pedig a nagy rondellát. Csupán a keleti oldalon indított roham maradt eredménytelen, de ezt egyébként is csak álrohamnak szánták. A veszteség mindkét oldalon óriási volt: a halottak és sebesültek számát a törökök részéről kétezerötszázra, a fősereg és bajor hadtest részéről több mint ötezerre becsülték. A külső falak mögé befészkelődött ostromlók azonnal hozzákezdtek a következő rohamot előkészítő ostromműveletekhez (az árkok járhatóvá tételéhez hidak építésével, a belső falak rongálásához, rohamrések nyitásához, ágyúzással, valamint aknák építésével és robbantásával). Megkísérelték ugyan, hogy megadásra szólítsák fel a várat hősiesen védő Abdurrahmant, de előbb tagadó választ kaptak, később meg a feltételeket (Buda feladása ellenében a császár kössön békét a törökökkel) nem találták elfogadhatónak. S mivel a felmentő török sereg Szülejmán nagyvezír vezetésével egyre inkább közeledett, újabb — a szándék szerint döntő rohamot rendeltek el, miközben minden szükséges intézkedést (sáncolást, csapatösszevonást) megtettek annak érdekében, hogy a felmentő seregek ellen magukat biztosítsák. A második általános rohamra augusztus 3-án került sor. Az északi oldalon a fősereg három rohamoszlopban támadta a belső falakat, de eredményt háromszoros véres próbálkozás után sem tudott elérni. A déli oldalon a roham céljául a palota melletti nyugati Zwinger (külső zárt udvar) elfoglalását tűzték ki. A kezdeti sikerek után azonban a Zwingerbe bejutó csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Ez a második általános roham — jóllehet nagy reményeket fűztek hozzá — eredménytelenül végződött. Az eredménytelenség oka nyilvánvalóan a roham elhamarkodottsága (a várvédők erejének lebecsülése, az előkészületek elégtelen volta, az északi és déli roham összehangolatlansága) volt, amit ha érthetővé tesz is az, hogy a felmentő seregek megérkezése előtt akartak biztos sikert elérni, a bekövetkezett kudarc nem a szándékot igazolta, hanem a tehetetlenséget bizonyította. A felmentő seregek közeledése és megjelenése miatt újabb rohamra komolyan hosszú ideig nem is gondolhattak, mert ezek után a figyelmet elsősorban nem a vár elfoglalására, hanem az ostromló seregek biztosítására, a felmentő csapatok várba való bejutásának a megakadályozására kellett fordítani. A felmentők előőrsei már augusztus 8-án hajnalban megjelentek a Kamaraerdő és a Duna között, kisebb összecsapásokra is sor került, s ezek folytatódtak a következő napokon is. A várat védőket ugyan aknákkal és ágyúzással tovább fárasztották, de közben befejezték a tábort védő sánc (circumvallatio) megépítését is. A Budát megközelítő, s szám szerint igen tekintélyes, ötven-hatvanezer főből álló török felmentő sereg elsődleges célja nyilvánvalóan az volt, hogy egyrészt a várba erősítést (csapatokat, felszerelést) juttasson be, másrészt hogy a vár védelmét az ostromlók nyugtalanításával, erőinek Álrohamok, török kitörés kiséri et A török felmentő sereg közeledése Az első öltalános roham, A második általán os roham A. felmentő sereg megjelenése