Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

A pasák magyar nyelvű levelezése Magyar iródiákok Hatalom és az alattvalók párhuzamos munkakörben az isztanbuliakhoz hasonlóan végezték munkájukat, noha negyven—ötven napi járóföld választotta el őket azoktól, és pontosan úgy dolgoztak, mint társaik Bagdadban, Erzerumban, Damaszkuszban, ahová Budáról csak hónapok alatt lehetett eljutni. Egységesen képzett tisztviselőik mindenütt egyformán intézték a teendőket, ugyanazon szavakkal és kifejezésekkel fogalmaztak Bagdadban és Budán, ugyanúgy írtak, amivel nagyobb hasznára váltak a birodalomnak, mint számos politikai vagy katonai siker, másrészt magyarázatul szolgáltak arra a „rejtélyre", hogy egy „keleti barbár" hatalom, ahogy az akkori török hatalmat jellemzik, a szervezettebbnek vélt Európa közepén másfél századon át tartani tudta magát. Az egyetlen újszerűnek mutatkozó vonás, amelyben a budai ügyvitel az egyetemes birodalmi gyakorlattól eltért, az volt, hogy a budai pasák saját városaik magyar bíráival, sőt a határokon túl, a királyi Magyarország egyes hatóságaival magyar nyelven is leveleztek, s ezzel egy leigázott nép nyelvét bizonyos vonatkozásban államközi érintkezés nyelvévé tették. Ez azonban szintén csak viszonylagos újítás, látszólagos eltérés. A török birodalom életében máskor is találhatók arra példák, hogy a birodalmi hatóságok meghódított vagy szomszédos népek kormányaival ezeknek saját nyelvén is leveleztek, kelet felé például perzsa és arab, az európai oldalon balkáni szláv nyelveken és olaszul írva leveleiket; sőt török belföldön balkáni szláv népekhez és görögökhöz ezeknek saját nyelvén is szóltak célszerűségből, ha így könnyebben tudták magukat megértetni. A magyar nyelvet Budán is azért használták érintkezési nyelvnek, mert Budán nemigen lehetett olyan embert találni, aki a latin nyelvű írást, odaát a királyi területen pedig olyant, aki a törököt olvasni és írni tudta. A magyar nyelv használata, éppen úgy, mint a községi önkormányzat meghagyott csonkja, kizárólag török érdekeket szolgált, s a pasák azt csak addig juttatták szerephez, amíg azt a török érdekek kívánták. A magyar nyelvű levelezés lebonyolítása tette szükségessé, hogy a pasák magyar íródiákokat tartsanak maguk mellett. Ezeket az első időkben budai „diákokból", írástudó magyarok közül szolgálatra jelentkező emberekből válogatták ki, később fiatalon elrabolt keresztény gyermekekből esetleg maguk nevelték. Az egykorú magyarok felé a magyar diákok, a budai pasák tolmácsai az általuk fogalmazott levelek révén, melyekben gazdáik száján majd a keleti udvariasság túlhajtott finomkodásait, majd a gőgös nagyurak haragjának kitöréseit mutatták be, mindegyiket a maga helyén, ahogyan az éppen célszerűnek látszott. A tartományukhoz tartozó magyar városok bíráihoz a hatalmában korlátozatlan török úr nyerseségével szólva, ezeket „hitetlen kutyáknak" szidták, és „török mohamedi hitükre" esküdözve fenyegették, hogy „karóban száradnak meg", ha parancsaikat nem teljesítik; viszont ünnepi hangulatukban, egyenrangúnak ítélt „jó szomszéd barátaikhoz" a török szólásmódok és fordulatok nagy gazdagságával, három keleti nyelvnek, arabnak, perzsának, töröknek közös füzérre szedett és a barokk formákhoz is igen illő szóvirágaikat küldték, „legszebb drágagyöngyképp" levelüket azzal a jó kívánattal zárva, hogy „bárcsak az igaz vallás útjára vezetné őket (a keresztény urakat) a hatalmas Allah." A török birodalomban az alattvalók a „nyáj" nevét, keletiek nyelvén a rája nevet viselték, s a nyájnak az uralkodó, mint teokratikus államfő, Allahtól rendelt pásztora volt. Ez a szemlélet a kormány hivatalos irataiban sűrűn kifejezésre jutott, kormányrendeletek számtalanszor követelték a vidéki helytartóktól, hogy a rajának lelkiismeretesen gondját viseljék. Ezek a parancsok és intelmek azonban, kétségkívül valamennyien odatartoznak a keleti kultúrák közös frazeológiájába és bizton megállapítható, hogy azokat végig az egész birodalomban és végig a magyarországi török uralom másfél századán sehol sem tartották be. A török tisztségviselők feladatához a rája oltalmán kívül a padisah hatalmának biztosítása is hozzátartozott, és a hatalom képviselői előtt sohasem volt kétséges, hogy a kettő közül melyiket kell komolyan érteni: hogy a kancellária stílusa, a rája sorsa-e a fontosabb, vagy a padisah hatalmának biztossága. Magyarországon és Budán a helyi kormányzók és tisztségviselők meg éppen a szokottnál is nagyobb hatalommal rendelkeztek a „nyájjal", hatalmukkal nagyon szabadon, nagyon önkényesen éltek. Hatalmuknak szabadabb használatára először az a tapasztalat vezette őket, hogy ehhez a körülmények módot nyújtottak; azután más helyi okok is buzdították őket. Elsősorban talán az a tény, hogy ők itt mind nyelvben, mind vallásban teljesen idegenek voltak, hogy itt Balkánról jött bosnyákok, rácok, albánok, Anatóliából ideküldött cserkeszek, abazák, perzsák, törökök, Afrikából ideszakadt arabok, abesszinek rendelkeztek, bár mindig csak rövid ideig. Arra azonban a rövid idő is elegendő volt, hogy közvetlenül tapasztalva a magyarság mindenkori ellenállását, azt az ellenséges érzést, amelyet úti készségükben az egész kereszténységgel szemben magukkal hoztak, kizárólag a magyarságra és a magyar földre, mint a kereszténységnek általuk közvetlenül megismert képviselőire összpontosítsák. Ezért békében is megszálló katonáknak, a „szent háború", az „örökös harcok hazája" katonáinak, hódítónak tekintették magukat, még akkor is, amikor ezek a jelszavak más kormányzóságokban, a birodalom belsejében már elvesztették egykori hatóerejüket, a „nyájat" xiedig, a város- és falulakókat, akiket