Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

A budai pasák diplomáciai működése Viselkedésük a tárgyalásokon írásbeli közlések Hatalmuk tudata 1542-ben folyt le V. Károly császár nagy hadi vállalata Buda visszafoglalására: Budát a mohácsi csatában szereplő Bali bég fia Kücsük Bali pasa, és az Ulamá pasa vezetésével segítségére érkező török sereg megvédte. Ugyancsak háborús történések során beszéltetett többet magáról Ali pasa (1552), a maga nevénél inkább Drégely védelmében Szondi György és Eger védelmében Dobó István dicsőségére. A századforduló hosszú háborújában Ahmed pasa és Lala Mehmed pasa szolgálták vitézül a török császárt, visszaverve a Habsburg-seregek ekkori két ostromát Buda ellen. A török kor végén Sejtán Ibrahim volt jeles itteni török vezér, 1684-ben megvédte Budát, s Abdurrahman pasa, becenevén Abdi pasa, 1686-ban, Buda utolsó török védelmében hősi halálával szerezve magának tisztes nevet. Mások államközi tárgyalások során jutottak közvetlen érintkezésbe idegenekkel. Államközi tárgyalásokra sokszor nyílott alkalom, saját kormányuk is megkívánta, hogy az itteni pasák diplomáciai működést is kifejtsenek, és az állam érdekeit közvetlenül képviseljék. Bár ilyen széles körű hatáskört távoli helytartóira az Oszmán-dinasztia nem szívesen ruházott, mert hűségükben bízni nem tudott, a budai pasák jogait és kötelességeit diplomáciai területre is kiterjesztette. Kötelességükké tette, hogy a királyi Magyarországnak, illetőleg a Habsburg-ház országainak, az Isztanbulban kevésre értékelt Nemesének, a hanyatlásában is rokonszenvesnek talált Velencének, továbbá Lengyelországnak, s végül a török tartománynak minősülő Erdélynek a birodalomhoz való viszonyát gondos figyelemmel kísérjék, s velük szükség szerint tárgyalásokat kezdjenek. A közvetlen anyagot tárgyalásaikhoz határsértések, török alattvalók, főleg kereskedők sérelmei, s legfőképpen a „felséges udvarba" évről évre szállítandó adó szolgáltatta, a hangulati színt hatalmuk tudata adta. A magyar királyokkal szemben felmerülő ügyek, az erőviszonyoknál és a közvetlen szomszédi viszonynál fogva, legnehezebb teendőik voltak, részben azért, inert az ő „bécsi királyuk" rövidesen császár lett, a padisahval egyenrangú uralkodó, aki az egykor vállalt évi adóban, főleg ennek ráhurkolódó sallangjai miatt fokozódó megalázást látott. Ebből a helyzetből sok barátságtalan levélváltás és a pasának sok nehéz gondja meg aggodalma származott, hogy „ajándék vagyon-e, vagy nincs", mert, mint egyikük mondta, ők is „féltik fejüket". A zsitvatoroki békével a „bécsi király" adófizetési kötelezettsége ugyan megszűnt, de helyébe számos más lépett. A szaporodé) határviták, a kétfelé adózó falvak ügye, a török földön élő magyar nemesek adómentességének megvitatása szintén a pasákra hárult. Az 1606. évi zsitvatoroki béke, az 1615. és 1616. évi bécsi, az 1618. évi komáromi, az 1625. évi gyarmati és az 1627. évi szőnyi egyezmények már ilyen nehéz alkudozásokkal kötött megállapodások voltak, s török részről mint a budai pasák hosszú, bonyolult előkészítése után kerültek aláírásra. A közös tárgyalásokon, főleg ha azok nem székhelyükön folytak, megjelenésük idegenszerű volt. Egyesek félszegen, mások félszegségüket leplező nyers gőggel léptek fel, mert egyébként gazdag belföldi tapasztalataikat külföldön tett utazásokkal nem gyarapították. Gőgjük azonban nem egyszerűen személyes hajlandóság volt, hanem a török vezető garnitúra általános magatartása, s ez a XVI. században természetesen következett a török hatalmi szervezet erejéből. Az utasításokhoz való fegyelmezett ragaszkodás a nehézségeken ott is átsegítette és előbbre vitte őket, ahol elméleti képzettségük idegen jellegű, másmilyen volt. írásbeli közléseikben semmiféle határozatlanságnak nem volt nyoma. Jó érzékkel hamar beleélték magukat abba a szerepkörbe, hogy ők a nyugati végeken egy keleti padisah képviselői, miközben majd Kelet fiainak bizonyultak, majd a Nyugat embereihez igyekeztek hasonlítani. Tojgun pasa és néhány társa a XVI. század közepe táján azt is odaírta neve mellé, hogy „mindig győzedelmes", külön rendelettel kellett őket ettől eltiltani, mert ezt a jelzőt mint a bizánci császárok címének fordítását, a szultánok magukról mondták címerükben. Szokollu Musztafa, ez a bosnyák parasztfiú, a legkiválóbb budai „török", akinek a családja tizenkilenc neves katonát vagy államférfit adott a törökségnek, huszadiknak női ágon a kor legjelesebb török történetíróját, Pecsevit, tizenkét éven át sokféle épületet, intézményt létesített Mátyás király városában, s mint egy reneszánszba oltott balkáni, életrajzot íratott magáról. Amikor idejött, így írta levelében: „Én Budán lakozandó fejedelem . . . ", de egy-két hónap alatt megtanulta, hogy jobban illik többes számban beszélnie; „Mi Musztafa pasa", kezdte későbbi leveleit úgy, ahogy azt a királyok leveleiben találta, noha az ő császári urai, a szultánok, csak egyes számban szoktak magukról beszélni (211. kép). Általában mindnyájan értették a módját, hogy uruk hatalmát, s azzal saját személyük és állásuk előkelőségét kiemeljék. Kalajli koz Ali pasa, Szülejmán szultán egykori kijelentése alapján, hogy „buda vára az övé, a magyar nemzet pedig Budához tartozik", 1583-ban azt hangoztatta, hogy törvény szerint egész Magyarország Budához tartozó volna, mert „azelőtt is odatartozott". Szinán pasa 1587-ben az előtte díszruhában, kardosán megjelenő császári követ, Jurkovit Ferenc kardját összetörette, „mert Budán is a hatalmas császáré (a szultáné) a díván", s ott sem szabad a követnek felkötött szablyával megjelennie. Hatalmuk tudata olyan erős volt, hogy követet a királyhoz nem küldtek, azt a „bécsi királlyal" szemben megalázónak tartották. Legfeljebb