Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

Az erődítmények karbantartásához és fejlesztéséhez szükséges szilárd épületanyagot, téglát és követ helybeli téglaégetők és bányák szolgáltatták, a budai hegyek bányáin kívül a mai Kőbánya, ahol a török korban is fejtettek követ, a munka elkészítéséhez szükséges szakmunkást a város vagy a környék lakossága adta. Vezető építőmestert sem kellett külön hozatni, mert a budai török tisztikarban állandóan szolgált várépítő mérnök (mimár), akinek az itteni török várak építészeti karbantartása volt a feladata. Ezeknél bonyolultabb építészeti feladatot adtak, és a kivitelezésnél jellegzetesebb szakismereteket kívántak meg a „jóléti intézmények" (hajrát) neve alá foglalt mohamedán vallási jellegű építkezések: nagyobb templomok, türbe, fürdő építése, mert ezek megtervezésénél az épület rendeltetése, a munka végrehajtásánál a stílus és a megszokott ízlés már az alapvetéstől kezdve olyan ismereteket kívánt mind az építésztől, mind az iparostól, amilyenekkel csak török-mohamedán tanultságú ember rendelkezhetett. Nagyobb arányú vallási építkezések vagy átalakítások inkább csak a megszállás első évtizedeiben, a berendezkedés idején folytak Budán. Ezek mint egyes személyek lelki buzgóságának függvényei, akkor is esetlegesek voltak, és így neves építőmestert szintén csak ideiglenesen kötöttek a városhoz. Az ilyen munkálatok tervezőit és vezetőit a munka tartamára maguk az építtető pasák hozatták a városba. így kerülhetett Budára például Szinán, a XVI. század nagy török építésze, hogy életrajzírójának állítása szerint itt a Duna-parton felépítse a Musztafa pasa dzsámit, Budának alapjaitól újonnan készült mohamedán templomai közül a legtekintélyesebbet. Amint ezek az első időkben esedékes nagyobb munkák elkészültek, továbbiak emelését lelki buzgalom nem sürgette, és az anyagi szegényedés nem engedte. Még a javító munkákra is nehezen tudott sor kerülni. Ezektől a törökök általában húzódoztak, állítólag hagyománytiszteletből, mintha minden alkotást az alapító által létrehozott formában akartak volna megőrizni; de ahogy a szakszerűtlenül, olcsó pénzen végzett javítások mutatják, vonakodásuk inkább pénzbeli okokra, gazdasági nehézségekre vezethetők vissza. A Nagy dzsámi javítására 1570-ben Isztanbulban csak akkor utalványozták a többször sürgetett összeget, amikor a kérvény szavai szerint a dzsámi „tetején becsurgott az eső, és az igazhivőknek veszélyes volt benne tartózkodni". Az üzleti élet központja, a tűzvész következtében elpusztult bedesztán évtizedeken át romokban hevert, az Orta dzsámi falai hosszú időn át kormosán meredeztek az ég felé, az egykori királyi palota omladozott, s a magánházakban Evlia Cselebi szeme is csak itt-ott tudta észrevenni, hogy „valamikor szépek lehettek". Idővel sem munkást, sem munkát nem lehetett a városban találni. Amikor Nagykőrös városa 1652-ben templomot épített, és a munkához kőművesekre volt szüksége, nem Pestről vagy Budán')!, nem is a török földről, hanem idegenből, Győrből hozatott „küméhes" mestereket.