Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Fekete Lajos — Nagy Lajos: BUDAPEST TÖRTÉNETE A TÖRÖK KORBAN

180. Buda ostroma 1598-ban, W. P. Zimmermann rézkarca felől ágyúkkal és azután aknákkal napokon át rongáltatta, erős rohamot intézett a vár ellen. Vezérei biztosra vették a sikert, annyira, hogy a magyarokat a rohamból kizárták, nehogy a zsákmányon velük osztozniok kelljen. A támadás azonban az ő vereségükkel végződött. A megnehezedett hadi helyzetben átmenetileg a török tábori sereg ellátásának gondjai jöttek a császáriak segítségére; a nagyvezér annyira készületlen volt az egy helyben való hosszabb táborozásra, hogy élelmiszerekben a várbeliek készleteire szorult. Ez a várbeliekben újabb és még nagyobb aggodalmat keltett, mint maga az ostrom. Miután úgy látták, hogy Jemisdzsi serege még Pest megvívására sem elég erős, a budai bejlerbej és vezérkara arra kérte a nagyvezért, hogy csak segédcsapatokat küldjön be hozzájuk, élükön lehetőleg Lala Mehmed pasával, de a tábori sereg vonuljon el a vár alól olyan messzire, ahol élelmezése nem lesz a vár terhére. A török haditanács így is határozott. Lala Mehmed és az új segédcsapatok, mintegy kétezer ember, feleveztek a Dunán, és a mai Lánchíd táján kikötve, körülbelül a Király lépcső útján, a Vízi-kapun át bejutottak a várba. A várbeli őrség hangos örömmel fogadta őket, a nagyvezér pedig most már abban a reményben, hogy a nehéz helyzet majd nélküle is szerencsés megoldást nyer, november 2-án elvonult Pest alól (182. kép). A következő napok eseményeiből az ostromlók is észrevették, hogy új ember került Buda védelmének élére. November 2-án hajnalban a várbeliek a vár északi oldalán, ahol az ostrommüvek a legerősebben voltak kiépítve és a várfalak a legsúlyosabban megrongálva, Mehmed pasa irányítása mellett megrohanták és meglepték az ostromlókat, emberben és anyagban nagy pusztítást végeztek köztük, s egyben elejét vették annak a tüntető örvendezésnek, amelyet a nagyvezér elvonulása az ostromlókban keltett volna. Másnap az ostromlók gellérthegyi erődjét rohanták meg, s azután is váratlan kitörésekkel szinte naponként háborgatták őket. Más török hadak viszont Fehérvár felől közeledtek Buda felé, ezeket csak nehezen tudták visszaszorítani. Az eseményekből mindinkább nyilvánvaló lett, hogy a védők elszántságát több szerencse kíséri, mint az ostromlók egyenetlen kísérleteit. Az ostromlók harci kedvét a harcokban elszenvedett veszteségeken kívül a rossz időjárás, a szakadatlan eső, meg a vezérkarukban Mátyás főherceg, illetőleg Russwurm és vezértársai között dúló ellentétek végképp megbénították. Miután szinte óráról órára erősödött az a vélemény, hogy az ostrom sikerrel nem végződhetik, Mátyás főherceg november 18-án elhatározta, hogy felhagy a további kísérletekkel. Hadainak elvonulása a következő két napon a hátvéd különösebb veszteségei nélkül ment végbe. Pestet a császári seregek az 1602-1603. év telén is birtokukban tartották, hogy Buda jövő esztendei ostromának, amelyet a vezérkar már most elhatározott és a kora tavaszra tervbe vett, mindjárt kezdetben használható támaszpontja lehessen. Különösen a Duna felőli oldalon, ahol a város falai a leggyengébbek voltak, erősítették meg. A várost megfelelő gyalogos és lovas őrséggel látták el. Buda és Pest ezen a télen mint ,,két szomszédvár", ellenségként állt egymással szemben. A Pestet megszállva tartó őrség nehéz hónapokat élt át. Az időközben szerdárnak kinevezett Lala Mehmed éberen figyeltette a Buda ágyúi előtt kitártán elterülő várost, „még a madárnak sem engedte meg, hogy tudta nélkül fölötte elrepüljön", és gyakran ágyúztatta is. Pest védői élelem-