Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Gerevich László: BUDAPEST MŰVÉSZETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN A MOHÁCSI VÉSZIG
117. Delfin-frízes vörös márvány párkány töredék a budavári ásatásból, feltehetőleg a palota középső udvarának egyik fogadóterméhez tartozott képi, néha profán ábrázolással díszített padlócsempéket inkább templomokból ismerünk. Az alakos fajansz padlócsempe tehát a legnagyobb fényűzésnek számított. A budai töredékek közül is ezek a legszebbek. Jellegzetes quattrocento stílusuk a Mátyás-építkezés későbbi korszakára valószínűsíti őket, tekintettel arra, hogy a jelképek között Ulászlóra utaló nem fordul elő. Ugy látszik, a budavári királyi fajansz-műhely Mátyás halála után szétszéled, esetleg visszatér Itáliába. A XV. század végén azonban már a magyarok is megtanulhatták a mesterséget. Az 1505. évi bordézsma-jegyzék szerint a „Mandulás"-nak nevezett szőlőkben „Farkas pagimentomgyartho" nagyobb teleket bírhatott. A régi városi, sőt királyi fazekasok, kályhások közelről ismerhették meg az itáliai technikát, erről tanúskodnak a színes-mázas Mátyás-kori, jórészt alakos kályhacsempék, melyeken az arcot, kezet vagy fehér színű tárgyat ónmázzal borították. 205 Színes felületek esetében megmaradt az ólommáz használata. A műhely felismerhető még a különösen csillogó, lilásbarna mázról, amely a budai műhelyből kiszakadt mesterek munkáira jellemző. így viszontláthatjuk Hohensalzburg formáiban és díszítésben is rokon, a századfordulón készült (1501) kályháján. Kereteinek barna, gallyas, tölgyfalombos díszítése azonos. A technikai törekvéseknél nem kevésbé fontos a szabad renaissance formák alkalmazása és a díszítés megjelenése már igen korán az iparművészetben. Sőt a leletek alapos vizsgálata arról győz meg, hogy e kerámiában vették át talán legkorábban a magyar mesterek a renaissance formát is. Az itáliai mesterek technikájából az udvari műhelyek felállítása nyomán, a budai és olasz mesterek együttmunkálkodásából született az a jellegzetes fazekasművesség, kályhásmesterség, melynek termékét nyugodtan „budai árunak" nevezhetjük. E több száz éves múltra visszatekintő budai mesterség ekkor érte el csúcspontját, legragyogóbb virágzását, amely túltett az egykori római Aquincum agyagtermékein, a híres Pacatus mester művészetén. A „szakállas férfifej" mesterének kifejező ereje, vagy a „Salome" mesterének finomsága, biztos rajz- és anatómiai tudása, ha talán formakultúrában nem is, de eredetiségben és realizmusban feltétlenül megközelíti a renaissance fajansz itáliai nagy mestereit. E néhány lelet tanulságát összefoglaló megjegyzés a Bonfini-leírás folytatásával egyezik meg pontosan. „Hideg és meleg fürdők találhatók sokhelyt. Az ebédlőtermekben a kályhákat csöcsös kályhaszemek fedik, melyek nemcsak szépségesen tarkállanak, hanem a képzelet szülte teremtmények sokféleségével tűnnek ki", az eddigi meglepően gyenge fordítások és magyarázatok az „animál" fogalmat állattal adták vissza, és ez csak részben felelt meg a középkori kályhacsempék ábrázolásának. Kár, hogy nem ismerjük teljességében az ábrázolási kedvnek azt a bőségét, amelyben az akkori világ egész képzelete ott nyüzsög. Mindez, amit egy akkori ember ismert, megjelenik a kályhacsempék agyagplasztikájának rövidre fogott előadásában (124—128. kép). Azt érzékeltetik a töredékek, hogy hogyan ábrázolták a bibliát, a magyar történelem és az udvari élet jeleneteit, szenteket jelvényeikkel, királyokat, így elsősorban Mátyást nemcsak trónolva, hanem allegorizálva Dávid és Góliát összecsapásában. A Zsigmond-kori nyúl és teknősbéka meséjében is célzást sejtünk, még valószínűbb, hogy Szókratész és Xantippe történetének is