Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST MŰVÉSZETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN A MOHÁCSI VÉSZIG

hák, melyeket ismerünk, az Anjouk budai és visegrádi palotájában álltak, és jórészt azonos királyi műhely termékei. Címerek, (73. kép) Sámson és az oroszlán, valamint különböző vadászjelenetek töredékei mellett igen kiváló minőséget képvisel egy sárkány, talán Szent György jelenet része (74. kép). A legnagyobb figyelmet azonban a kályha felső részét borító, dongahátú fülkében álló alakok érdemlik. Nem tagadhatják sem stiláris, sem műfaji kapcsolatukat annak a párizsi műhelynek mázas figurákkal díszített edényeivel, melyek néhány példányát a londoni British Museum is őrzi. Nem mintába nyomták, mint a kályhacsempéket általában, hanem szabad kézzel készítette a fülkében álló kosztümös férfi-szobrokat a „Sárkány" csempe mestere,

88 akit a formák leegyszerűsítése és összevonása, az anyag mintázásának módja kora egyik kiemelkedő kisplasztikusává tesz. Különben e kor nagyszerű iparművészetét csak néhány töredék, külföldre került emlék őrzi.

89 A város régi szemétgödreiben nagy mennyiségben található vastagabb falú és szürkés, rózsaszínes-fehéres közönséges fazekak, kancsók már nem kézikorongon, hanem a gyorsabb lábkorongon készültek. A század derekának anyagában az ausztriai kereskedelem apadását mutatja, hogy ritkábbak a bécsi fekete cserép fazekak, korsók.

90 Túlnyomó részének fekete színe a redukált égéstől, néhány darabnál az anyagba kevert grafittól származik. A díszek egyszerűek; gyűrűs, ritkábban benyomott mintás felület, karéjos perem. A gótikus stílus jellegét kiemelő torzítás például az, hogy a kis kancsók tölcséres nyaka testükkel majdnem azonos méretű, ugyancsak a lágy, hullámos felület mély árkú élben végződő nagyon erőteljesen bordázott felületté válik némely esetben. Mai nyelven úgy fejeznénk ki, hogy a ,,

Sachform"-ból „Stilform" lesz. Alapjában véve a hagyományos helyi formák alig vagy némileg módosított továbbélését figyelhetjük meg. A hosszúra nyúlt kecses formák, melyek Nyugat-Európában megtalálhatók, majdnem teljesen hiányoznak. Enyhén kihasasodó, karcsú pohár és a hosszú szárú, kehely formájú ivókupa első példányai jelentek meg. Majd egy évszázadra lesz szükség, míg az új edények elérik formáik teljes érett szépségét. E formai hagyományok lassan vesztettek csak erejükből a fazekaskorong fejlődése ellenére. A finomabb szokásokat eláruló asztalnemű, így a tojáshéj vékonyságú verejtékcseppes üvegpoharak már az előkelőbbeknél megjelenhettek, mint azt néhány pohárfal töredéke (így a Dísz tér 10. alatti házból származók), de különösen a Lajos utcai két finom, töredékeiből összeállítható pohárból következtetjük

91 (76. kép). A budai vár hasonló üvegpohár töredékeinek egész sora (szemölcsös, verejtékes, könnycseppes) került elő, teljesen összeállítható azonban egy sem. A cserépedények mellett az átlagos, sőt a főúri háztartásokban is a faedények és evőeszközök egyenlő szerepet játszottak, mint azt a már említett Dísz téri kút leletei is bizonyítják

92 (75. kép). Oklevélben csak a következő korszakban fordulnak elő. A közelálló kádár (doliatoris) szakma már előbb is megjelent az írásbeli hagyományban.

93 Szükség is volt rájuk, mert Buda és Pest környékét szőlők borították. A híres budai vörösbor nemcsak a helyi szükségletet elégítette ki, mint azt már száz évvel korábban a kispesti csöbör-adóper is bizonyítja. A sajnos jobbára keltezhetetlen budai eszközleletek között szinte uralkodó helyet foglal el a szőlőmetsző kacor. A hordók nagyságáról a királyi palota XIV. századi borpincéjének eredeti helyükön fekvő ászokfái adnak fogalmat. A bor elraktározására a XIII. századtól kezdve a sziklába vájt mélypincék szolgáltak. Egy ilyen mélypince kútjának már említett leletei nyújtanak igen érdekes, sokoldalú képet a korabeli növényekről, gyümölcsökről, esztergályos- és cipészmunkáról. A könnyű női félhegyes saruk és nehezebb férficipők mellett különösen érdekes egy puha bőrű, összeráncolt szárú csizma. Uralkodnak ebben is a hagyományosabb formák az egykorú francia, burgundi vagy olasz divattal szemben vagy amellett. A fém- és ónedények helyi gyártása is fejlődik, legalábbis erre mutat egy szép formájú, de igen sok ólmot tartalmazó ónkorsó a XIV. század második feléből (77. kép).

94 A hévízi fémműves „ipartelep"-re László és János kovács, a keresztesek hévízi jobbágyai engednek következtetni. Már a XIII. században kialakulhatott, mert a XIV. század első felében kikötője nagyobb fémszállítást bonyolított le. A távoli átmenő kereskedelem mellett a környék Budára áramlását biztosítja a belső kereskedelem. László vasárust 1384-ben,

95 úgy tekintjük, mint a jövő egyik kulcsiparának képviselőjét. Erre mutatnak a fegyvergyártás első mesterei, így a század derekán Tegezgyártó György. A különböző „apotekárius" ekkor tucatszámra fordul elő Óbudán már a század fordulóján,

96 a szó jelentése sokféle és ingadozó, a szatócstól kezdve a gyógyszerészig.

9

' Ezek az adatok is mutatják, hogy a kor kézműiparára mind a minőségi, mind a mennyiségi fejlődés jellemző. Valószínűleg a különböző mesterségek hagyatékához tartoznak azok a vastag mészkőlapok, melyeknek sima felületébe különböző mesterségek jelvényeit vagy címereit karcolták be mélyen. A korábbi szakirodalom különböző kézművesek síremlékeinek tartotta.

98 Ez a fölfogás azonban nem lehet helytálló már csak a kövek különböző és a sírlaptól elütő formája, kereszt, betűk, évszámok hiánya miatt sem. Alig kétséges, hogy a hasonló jellegű és technikájú bekarcolt mérleg pénzváltóra, a véső és kalapács kőfaragóra, a korongos és perecszerű jel talán egy pék műhelyé-