Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

asszony-templom joghatóságát a többi plébánia felett. Teljes mentességet akart az egyházmegyei hatalom alól mind a „lelki" joghatóságot gyakorló esztergomi érsek, mind a tizedjogot élvező veszprémi püspökkel szemben, sőt úgy látszik, hogy erre oklevelet is hamisított. Lényeg persze a tizedmentesség, illetőleg a plébános tizedszedési joga volt, ami természetesen a német patríciátus anyagi érdekeit is szolgálta volna. Ha ezt a pápa jóváhagyja, akkor a német plébánia joghatósága újra kiterjed az egész városra, hiszen minden plébánia külterületének tizedét ő szedi be ! Nem véletlenül német volt a kérvény beadásakor a bíró: Pemfflinger János. A kérvény valószínűleg nem vezetett eredményre, a tizedet továbbra is a veszprémi egyházmegye szedette, és az állítólagos oklevél hamisságát jól mutatja, hogy Wann nem mert perelni jogai védelmében. Az archipresbyteri cím, amelyet utódai 1541-ig viseltek, szintén burkoltan a főtemplomi, a többi plébánia feletti joghatóság igényének érvényesítésére szolgált. Az archipresby

ter eredetileg olyan nagyobb plébániának vezetőinek címe volt, akiknek más templomok is alá voltak vetve. Noha később ez a szerepkör megváltozott, nyilvánvaló, hogy az archipresbyter cím Wann számára az első lépés volt a plébánia-viszály felújításában. További eredményekre azonban nem vezetett. Utána lett plébános Hammel (Hannel) Mihály, aki ugyan német származású volt, de mint II. Ulászló gyóntatója, az esztergomi Szent István-káptalan prépostja (amely annyi purkrecht-jogot élvezett a budai házak felett), nem valószínű, hogy a polgárság választottja lett volna.

79 A városi patríciátus plébánosválasztási joga kimutathatóan tehát csupán egyetlen esetben Templomérvényesült, különben pedig a király bizalmasai, gyakran magyarok ültek be a leggazdagabb ff

ondnokok budai egyházi javadalomba. A patríciátus azonban biztosítani tudta magának, hogy a templom vagyona kezelésével mint gondnokot (vitricus) valamelyik tekintélyes tagját bízza meg. A plébános és a gondnok személyétől függött tehát, hogy ez utóbbi és általa a városi tanács mennyire tudott a vagyonkezelésre befolyást gyakorolni. Nem véletlenül fordult elő több ízben, hogy a plébános és a gondnok közösen jártak el. Királyi kancellárokkal, gyóntatókkal szemben — ha az nem engedte — nehezen érvényesülhetett a város befolyása. Gondnoknak a legtekintélyesebb kereskedőket, így Münzer János, Harber Mátyás és fia János, Haimburger Wolfgang bírákat, Kranacher Hermannt bízták meg.

80 A főváros templomai közül a legtöbb papot a Nagyboldogasszony-templomban találunk. Két A Nagycsoportot alkottak: a templom tulajdonképpeni káplánjait, akiket a plébános fogadott fel és boldoaa

"iszonyfizetett, valamint a kápolnák és oltárok igazgatóit, tehát a javadalmas papságot. Előbbiek a vavs

ága plébános szerződéses alkalmazottai voltak, és őket a „plébános asztala címére (titulusára) és a többiek papi kollégiumába, akiket az említett templom fizet", fogadták fel. Ebből következik, hogy mint a mesterlegényeket, a káplánokat is mesterük, azaz a plébános élelmezte. Kaptak ezenkívül fizetést és lakást. Egy felszentelés előtt álló tanulónak 1496-ban Wann Pál körülbelül tizenöt forintos fizetést ígért. A későbbi reformátor Cordatus Konrád, aki a templom hitszónoka volt, nagyszerű lakást kapott, ezenfelül élelmezték, és harminc-negyven forintos pénzbeli jövedelmet élvezett. A prédikációkért nem kapott semmit, de a halotti megemlékező misékért neki járt a fizetség. Elég tekintélyes jövedelmet élveztek tehát, amely azonban nemigen érte el egy tehetősebb iparos bevételét. A templom papsága másik csoportjának tagjait, a javadalmasokat, szintén többnyire — hacsak a kegyúri jogot nem más élvezte — a plébános nevezte ki. Hozzájuk tartoztak a kápolnaigazgatók és oltárigazgatók is. Közöttük sok volt a pappá nem szentelt klerikus, bár Wann javadalmat adományozva, előírta a felszentelési kötelezettséget. Míg a papság előző csoportjának tagjai a plébános személyes alkalmazottai voltak, akiknek szerződését bármikor felbonthatta, addig a javadalmasokat csak kánonjogi eljárással lehetett megfosztani javadalmuktól. Közülük sokan, főleg a fel nem szenteltek vagy más javadalmat is élvezők, maguk is fogadtak fel papokat, hogy teendőiket ellássák. Ezeket bizonyára sokkal rosszabb feltétellel alkalmazták, mint a plébános káplánjait. Úgy látszik, hogy a templom bizonyos feladatainak ellátására külön papokat vettek fel, akik a többi káplánnál magasabb rangúnak számítottak. A legelőkelőbb a kórusmester lehetett, de volt külön hitszónok, és a sekrestyés feladatkörét is felszentelt pap látta el. Lehet, hogy mint a másik két budai plébániában, a Boldogasszony-templomban is volt kántor, aki azonban szintén pap volt. A papság nagy száma miatt a plébános a fegyelmezési jogkört egy „káplánok bírójának" adta át. A Nagyboldogasszony-templom személyzete között ebben a korban ritkán találunk budai születésű papot. Wann, noha budai volt, szintén nem fővárosi születésűeket fogadott fel káplánnak. Váci, egri, boszniai stb. egyházmegyei klerikusok jutottak álláshoz a budai főtemplomban. Sok volt köztük a magyar származású, mint Pápai István, Ácsai Mátyás, Hosszú Péter, Kokádi Mátyás, Leányfalvai Péter. Természetesen nem hiányoztak a német papok sem, bizonyára ők voltak többségben. Ilyenek voltak Salczer, Lausitzer, de Cordatus is Eelső-Ausztriából származott. A hitszónokok valószínűleg mind németek lehettek.