Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

Plebejusok : a) mesterlegények b) céhen kívüliek, napszámosok Társadalmi rétegek Óbudán és Felhévízen kezelésével — és így a járadékok behajtásával, amennyiben a járadékbirtokos egyházi testület a város kegyúri joga alá tartozott — a tanács rendesen saját tagjait bízta meg. így lett például Harber Mátyás egy személyben a városi főplébánia és a Szentlélek-kórház gondnoka. Ez jövedelmező feladat volt ! A zsíros egyházi javadalmakban is könnyebben részesültek a patríciusok, mint a középpolgárság fiai. Nem véletlen tehát, hogy a reformáció erősen terjedt Budán, de erre még kitérünk. A középpolgárság különben éppen olyan, a házassági politikája alapján különálló és Budán még két külön nemzetiségi csoportra oszló csoportot alkotott, mint a patríciátus.

68 A főváros lakosságának bizonyára legnépesebb része a plebejusokból állott. Ez a réteg sem volt egységes. Ide számíthatjuk mindenekelőtt a céhekbe tömörült iparosok közül a legények és tanulók legnagyobb részét. Bár még a legtöbb iparágban elnyerhették a mesterjogot, de egyre idősebb korban, és egyre nőtt azok száma is, akik sohasem váltak mesterré. A mészároscéh örökösödési szabálya alapján a legényeknek már csak kis része az, amelyik beházasodva mészárszékhez juthatott. Mint láttuk, több céhszabályból már következtetni lehet a mesterek és a legények közti feszültségre. A legények a mesterek elleni harcukban érdekeik védelmére szervezkedtek. Egy 1522. évi oklevélből megtudjuk, hogy a budai irhagyártó tímárok legényeinek volt ,,egy zárt doboza", oda rakták a pénzüket, „azonban a budai felsőbbség az említett dobozt az ottani mesterek akaratából és kedvére elvette tőlük és eltiltotta" (használatát). A legények tehát a mesterek akarata ellenére külön szervezetet és társládát, egyesületi pénztárt létesítettek. Mivel ez sértette a mesterek érdekeit, ezért a legények ellen a patrícius városi tanácshoz fordultak. A városi tanács pedig, noha bizonyára szemben állt több kérdésben a céhmesterekkel, a mesterek védelmére sietett és feloszlatta, eltiltotta a legények szervezetét. A legények osztályharca a városi uralkodó osztály számára épp olyan veszélyt jelentett, mint a céhbeli kézműveseknek.

69 A mesterlegények még nem adták fel a reményt, hogy maguk is bejuthatnak a céhbe. Nem a feudális céhrendszer eltörléséért, hanem megreformálásáért, a mesterré válás megkönnyítéséért szálltak harcba, olykor még munkabeszüntetést is alkalmaztak. Volt azonban olyan iparosréteg is, amely a céhszerű kereteken kívül dolgozott, és nem sok reménye volt az önállósulásra. Egyes iparágaknál a kereskedelmi tőke hatására céhen kívüli üzemek létesültek; például a sörfőzöknél, és valószínűleg a molnároknál. A tényleges munkát végző sörfőzőmester vagy molnár, mai fogalmak szerint művezetői munkakört látott el, legényei azonban már teljesen bérmunkásnak tekinthetők. Hasonló volt a helyzet, mint láttuk, az ágyúgyártásnál. A nagyobb építkezéseknél viszont nagyobb számú napszámos dolgozott. Ugyancsak bérmunkások voltak a szőlőkben dolgozó kapások, valamint egyéb napszámosok. A kapás napszámosrétegek nagy része feltehetően még polgárjoggal sem rendelkezett. Nem volt „concivis" polgártárs, hanem csak „commorans", a városban tartózkodó. Szükségképpen ez a teljesen nincstelen réteg, amely bérelt, drága lakásokban lakott, és amely két keze munkájának bérbeadásából élt meg, volt a város forradalmi eleme. A plebejustömeg egyformán szemben állott a patríciátussal és a céhpolgársággal, valamint az egész feudális rendszerrel. Éppúgy kiálltak a feudális kötöttségekkel szemben a patríciusok oldalán, mint más alkalommal a patríciusok ellen. Önálló elképzeléseik ekkor még nemigen voltak. Mielőtt rátérnénk a városon belüli társadalmi ellentétek kitörésére, néhány szóban foglalkoznunk kell a Buda melletti két mezőváros plebejusrétegével és középpolgárságával, amely mintegy összekötő szerepet játszott a környékbeli jobbágyság és a városi polgárság között. Mint láttuk, a budai oldal falvaiból, elsősorban Óbudára és nem Budára költöztek be a parasztok, akiknek már ez is emelkedést jelentett. Felhévíz lakossága — legalábbis a keresztesek, majd a társaskáptalan jobbágyai — gyakorlatilag ugyanolyan társadalmi helyzetet élveztek, mint a vele összeépült budai Szentpéter külváros lakosai. Ez megmutatkozott abban, hogy tekintélyes felhévízi lakosok, amennyiben Budára költöztek, ugyanolyan társadalmi rangot szereztek maguknak, mint amilyet Hévízen élveztek. Kopácsi Dénes 1436-ban még felhévízi lakos volt, de 1440-ben már Buda bírája lett. A Felhévízen lakás a tekintélyes polgároknak nem jelentett lesüllyedést, legalábbis arra következtethetünk a gazdag szőlőbirtokos Seres Antalnak Felhévízre költözéséből. A külvárosi polgárok és a felhévíziek gyakran összeházasodtak, ami a fentiek alapján szintén az azonos társadalmi súlyt igazolja. Más volt a helyzet már Óbudán. Itt a polgárság tulajdonképpen csak a királynéi város lakóiból állott, a káptalan és az apácák jobbágyai nem élveztek polgárjogot, A királynéi város gazdag polgárságára körülbelül ugyanazt mondhatjuk — azonban csupán óbudai viszonylatban - , mint a két másik város patríciátusára. Ezt a fentiekben már láttuk. Óbudán azonban a nemesi rang sokkal többet jelentett, mint Budán vagy Pesten. Ez érthető is volt, hiszen a királynéi város polgársága nem élvezte a szabad királyi városi jogokat, és tulajdonképpen a királyné tekintélyes szabadsággal rendelkező jobbágyai voltak. Ök tehát igyekeztek magukat a földesúri szolgáltatások alól mentesíteni, és ezáltal nemességet szerezni. Ez nagyon világosan és több példán keresztül igazolható. A Fekete családnak egyik tagja tekintélyes, gazdag polgár,