Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

a kötözők, gyomlálok és szedők fele annyi bért kaptak, mint a kapások, puttonyosok, taposók, préselők, bortöltők és metszők. Ez utóbbiakat tekinthetjük tehát szakmunkásoknak. Kétszeres napszámot kaptak továbbá általában tíz munkás után a segédmunkások munkavezetői. Volt olyan nap, hogy Gallinczerék százöt napszámosnak fizettek. A munkaerő-szükségletet jól mutatja egy hét napszámkifizetési táblázata Gallinczer szőlőjében. A kapások száma Gallinczer négy szőlőjében 1525. július 17 — 22 között X a p Magasalja Köves Mázsás Fejéríöld összesen Július 17. 18 23 28 69 18. 28 28 28 84 19. 32 16 31 79 20. — 17 30 41 88 21. 17 30 24 — 71 22. 12 12 Július 17-22, 17 125 133 128 403 Termelési költségek Befektetés a szőlőbe Borkereskedelem Buda város 1 az egyházi borok Gallinczer kétségkívül Buda egyik legnagyobb szőlőbirtokosa volt, és nyilván több napszámost foglalkoztatott, mint a többiek. Noha 50 köbölnél kisebb terméssel rendelkezők valószínűleg maguk művelték meg családjukkal a szőlőt, Budán és szőlőtermelő környékén a munkaerő-szükséglet hivatásos napszámos réteget alakított ki. Ezek a kapásoknak nevezett munkások alkották a város mezőgazdasági proletariátusát. Többségüket a környékről a szőiőmunkára a városba érkező parasztok alkották, akik később törekedtek a megtelepedésre, hogy megszabaduljanak a jobbágysorstól. Először lakást béreltek, majd igyekeztek annyi pénzt félretenni, hogy maguk is parcellát vásároljanak. így megnyílt előttük a polgári emelkedés útja. Budán 1505-ben nyolcvanhat, 1510 körül hatvanegy szőlőbirtokos kapást írtak össze. Zömüknek kicsi, ötven köbölnél kevesebb termést hozó parcellája volt. Talán még többen telepedhettek le a várossal közvetlenül szomszédos szőlőtermelő falvakban. Kiemelkedni a kapássorból csak nagyon kevés tudott. A többség naponta kénytelen volt munkát keresni, és ha sok paraszt jött munkát vállalni, akkor alacsonyabb bérért is elszegődött. A Gallinczer-számadások mutatják a napszámosok számának és munkabérének hullámzását ugyanannál a munkánál. Kevesebb napszámos esetében többnyire magasabb volt a bér. A munkabér különben Budán az országos átlaghoz képest elég magas volt, ezzel szemben a megélhetési költségek még jobban emelkedtek. Minél nagyobb szőlőbirtokkal rendelkezett valaki, annál nagyobb befektetést igényelt szőlője megmunkálása. Az említett Gallinczer-szőlőkben öt hónap alatt 273 forint 81 dénár napszámbért, valamint egyéb kiadásra 42 forint 63 dénárt; tehát összesen 316 forint 44 dénárt fizettek ki. Ugyanakkor kifogyott a bor a tulajdonos pincéjében, és a háztartás számára már vásárolniok kellett. A termelési költséget tehát más bevételekből előlegezték meg a szőlő számára. Pedig az említett összeg a teljes szőlőkiadásoknak legfeljebb kétharmadát, esetleg felét tartalmazza csupán, hiszen a tavaszi szőlőmunkák költségei hiányoznak. A kiadások nagyságának érzékeltetésére megemlítjük, hogy ugyanakkor Gallinczerék egy pár csizmát ötvenöt dénárért, a csirke darabját tizenkilenc dénárért vették. (Az árakról még külön beszélünk.) A szőlőmunkák tőkeigényességét csak emelte, hogy a befektetett tőke nem hozott minden évben hasznot. Igaz, a szőlőművelés hosszabb távra hasznot hajtó vállalkozás volt. Egy soproni szőlő fennmaradt tíz éven áti XV. század végi számadásából megtudjuk, hogy a ráfordított kiadásoknak majdnem a kétszeresét hozta meg tíz év alatt a szőlő. Volt azonban olyan év, amikor vagy ráfizettek a szőlőre, vagy a bevétel alig valamivel haladta meg a kiadásokat. Tízéves átlagban azonban igen gyümölcsöző befektetés a szőlő. Ha tehát a szőlőbirtokos nem tudta egyedül megművelni a szőlőjét, ügyelnie kellett arra, hogy rossz termés esetén valahonnan fedezhesse a kiadásait, Erre csak kereskedőnek vagy iparosnak volt módja. A budai szőlősgazdának könnyű volt a boreladási lehetősége, Budán olyan nagyszámú lakosság élt, hogy az helyben felvevőpiacot biztosított a budai és Buda környéki bornak. Az itteni bor távolsági kereskedelmi forgalmára nincs adatunk, helyben fogyasztották el. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy Buda borbehozatalra szorult. Az idegen bor általában nem rontotta a helyi értékesítési lehetőséget. Ez utóbbit jóval kevesebb szállítási költség terhelte. Általában rosszabb minőségű is volt, és ezért az előkelők inkább a behozott borokat itták, a helyi termés a polgárságnak jutott. Buda népe egyedül az egyházi testületek borbehozatala ellen harcolt. Az egyház ugyanis akár mint tizedbirtokos, akár mint földesúr ingyen jutott a borhoz, és így még a jobb