Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)
Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)
után 1482-ben két adósának: budai kalmároknak, illetőleg örököseinek fizetnie kellett, A bíróság részben árukért, részben pénzért 1502,5 forint értékű adósságot ítélt meg, noha 411,5 forint kifizetését az adósság terhére elismert. Az áruk között sáfrány, kendők, fegyverek, néhány vég posztó, fonalak, vászon szerepeltek többnyire kisebb tételekben. 6 Budai—dél- Facsar tehát összesen 1914 forint értékű árut, illetőleg készpénzt tudott hitelezni, pedig egy7 "fT 6 ^. általán nem tartozott a város legjelentékenyebb kereskedői közé. Ez már önmagában mutatja, tőke h°gy Budán tőkeerős polgárság élt, amely képes volt arra, hogy kalmároktól nemes urakig és a kincstárig viszonylag jelentős hitelműveleteket bonyolítson le. Összehasonlíthatatlanul magasabb volt a kereskedelmi tőke a fővárosban, mint Magyarország többi városában. Kassán például 1502-ben azért, hogy a krakkói kereskedelmi tőkétől függetlenedjenek, kereskedelmi társaságot hoztak létre. Az alaptőkét csak úgy tudták összeadni, hogy a várostól kértek ezerötszáz forintot, míg a társaság tagjai, összesen tizenegy kereskedő, mindössze háromezerkétszáz forintot adtak erre a célra. Bármelyik budai nagykereskedő egyszeri üzletkötésében felhasznált ennyi pénzt ! A kereskedelmi tőke nagyságára vonatkozó megállapításaink látszólag ellentétesek a délnémet tőke befolyásáról mondottaknak. A valóságban azonban tulajdonképpen minden egyes.kereskedő vei külön kellene foglalkoznunk, hogy kimutassuk, függött-e és mennyire a délnémet tőkétől. Az 1525-ben a kincstárnak hitelező öt kereskedő közül Kaltenhauser biztosan és Prunner feltehetően nürnbergi, Ruprecht pedig valószínűleg Fugger Thurzó-tőkét használt fel. Kretschmernél és Kochaimnál külföldi tőke azonban nem mutatható ki. A lényeg az, hogy csak a hitel tette-e lehetővé a budai üzletembernek a kereskedelmet, vagy pedig volt-e megfelelő saját tőkéje is. A nyugatról árut behozó kereskedők természetesen gyakrabban vették igénybe a délnémetek hitelét, sőt közülük sokan valójában azok bizományosai, megbízottai voltak; ez természetesen nem zárja ki, hogy ők maguk is hitelnyújtók ne legyenek. Mások azonban olyan saját tőkeerőt élveztek, amely lehetővé tette számukra, hogy ne függjenek a délnémetektől. Kretschmer és Kochaim talán nem azonos okból —- az utóbbiak közé tartoztak. De délnémet összeköttetésű kereskedőknek is lehetősége nyílt a függetlenedésre, olyan saját tőke gyűjtésére, amely lehetővé tette az önállósodásukat. A Halierek második nemzedéke egyes tagjainál ez már kimutatható. Tőkeképződési A tőkeképződés, illetőleg -növelés lehetőségei között első helyen az udvari szállításokat és a lehetőségek: kincstári hivatalok betöltését említhetjük. Az előbbiek hozták a legnagyobb üzleti forgalmat és hivatalok hasznot, ezek azonban nem voltak kockázatmentesek. Általában biztonságosabb volt ennél a kincstári hivatalok kezelése: kinevezés, bérlet vagy zálog formájában. Nemcsak az állam bevételeinek törvényes és törvényellenes eltulajdonítási lehetőségeire gondolunk. Saját üzleteiknek is használt a kincstári hivatal betöltése. A harmincadbeszedő árui számára vámkedvezményeket szerzett, és idegen üzletfeleit is lekenyerezhette. Nem véletlenül a legjelentősebb budai kereskedőket találjuk kincstári hivatalokban. Kincstári álláshoz általában csak vagyonosabb kereskedő juthatott, olyan, aki megfelelő biztosítékot tudott nyújtani. Mátyás korától kezdve a Jagelló-kor végéig Buda az egyetlen város, amelynek polgárai az egész ország területén betöltenek kincstári hivatalokat, leggyakrabban harmincadosit. Az 1460-as években Ernuszt János és Kovács István budai polgárok Bajoni Lőrinc deák volt alkincstartóval közösen töltötték be a harmincadispáni tisztet. De mindegyikük egyben valamelyik pénzverő kamaraispánságát is ellátta. Bajoni később budai polgár, sőt bíró, Kovács is bíró lett. Ernuszt futotta meg a legmagasabb pályát: 1467— 76-ig királyi kincstartó, Mátyás pénzügyi reformjainak megszervezője, szlavón bán, aki közben — budai polgárokra bízva üzleteit sem hanyagolta el. A budaiak kincstári szerepe Ernuszt után sem szűnt meg. Kincstartóvá ugyan egyet sem neveztek ki többet, azonban alkincstartók lettek Pemfflinger Márk, Szerencsés Imre és Haller János. A budai bírák közül pedig hogy csak ezeket emeljük ki kincstári szolgálatban állottak: Mikolai Angyal István, Budai (Ermen) István, Kovács István, Bajoni Lőrinc, Maingos Tamás, Pemfflinger János, Kanczlyr János, Harber Mátyás, b) ipari Ipari tevékenységgel jelentősebb üzleti tőkét kialakítani néhány iparágnál lehetett ugyan tevékeny- ( 8z fl CSj szabó, ötvös), azonban ez a pénz legfeljebb a zsemlesütő pékek esetében, akik a malomseg ipart ellenőrizték, került vissza az iparba. A meggazdagodott iparos általában kereskedő lett, de többnyire nem saját mestersége áruival foglalkozott. Valószínűleg Üveges Máté budai bíró veje lehetett az a Szabó Benedek, aki 1494-ben jelentős udvari szállító, azonban nem ruhákat, hanem olasz selyemszöveteket adott el. Lehet, hogy eredeti mesterségét fel is adta. Haláláig nem szakadt el azonban foglalkozásától a XV. század végi Buda egyik legtekintélyesebb és a délnémetektől teljesen független kereskedője, Harber Mátyás ötvösmester. Már 1476-ban a „királyi ékszerek kezelője" volt, és igen hamar kezdett vállalkozásokba. Egy időben vashámort szerzett Felhévízen, majd marhakereskedő, udvari szállító posztóban és olajban, harmincadbérlő volt. Nemcsak Németországgal és Ausztriával, hanem szokatlanul erősen Olaszországgal is kereskedett. 1503-ban budai bíró lett, volt a Nagyboldogasszony-templom gondnoka is. Hogy
