Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

Pozsonyiak Budára költözése Családi össze­köttetések más magyarországi városokkal Külföldi rokonság Állatkivitel Pestiek és budaiak az állatkivitel­ben Harc az állat­kivitel biztosításáért Pozsony gazdasági hanyatlása abban is megmutatkozott a következő korszakban, hogy a budai rokonsággal rendelkező gazdag pozsonyi polgárcsaládok jó része Budára költözik. Ezt a folyamatot Königsfelder Miklós indította meg az 1470-es évek elején, majd később növekedett ez a költözködési irányzat. A Gailsamok többsége és a Kochaimok a fővárosba költöztek, ahol a Jagelló-kor végén újra az ország első kereskedői közé kerülnek. A többi magyarországi német ajkú város közül különösen a lengyel útvonalon fekvő Kassát és egyre növekvő mértékben az erdélyi szász városokat említhetjük, mint amelyek polgáraival a budaiak rokonságot tartottak. A magyarországi német kereskedőcsaládok egymással és kül­földi üzletfeleikkel egységes, nagy rokoni kört alkottak. Külföldi rokonság a legtöbb német távolsági kereskedő családjában kimutatható Budán. Két nagy csoportot különböztethetünk meg: a bécsieket és a nürnbergieket. A bécsiek a város kez­dete óta összeházasodtak, és üzleti kapcsolatokat tartottak fenn a budaiakkal. A XV —XVI. században változatlanul jelentős tényező a budai patríciátuson belül a bécsi származású, vagy ezekkel rokon elem. Ide tartoznak például dr. Kirchhaimernek, az 1462 63-as bécsi mozgalom elmenekült vezetőjének vejei; a regensburgi eredetű, de Bécsben és a stájer Radkersburgban is megtelepedett Pemfflingerek és mások. Rajtuk kívül — szám és súly szerint is — a legerősebb a nürnbergiek csoportja, akiket már említettünk. Találunk Budán ravensburgiakat és boroszlóia­kat is; a Vogelweiderek pedig Sankt Gallen egyik legjelentősebb cége voltak, akik családtagjai­kat Budára, Kassára és Krakkóba is elküldték. Ha a posztókereskedők szoros gazdasági kapcsolata a délnémetekkel gyakran azoktól gazda­sági függésüket is mutatja, ezt nem mondhatjuk el az állatkereskedőkről. A XV. század elejétől a nagy állatkereskedő pesti és budai polgárok hitelben tudtak marhákat, juhokat szállítani a pozsonyiaknak. Pest gazdasági ereje és növekedése épp az állatkereskedelemnek volt köszön­hető. A Zsigmond-kor végén külföldi utazók is Pestet (és Szegedet) tartották az ország első állat­kereskedelmi központjának. Az 1440 —50-es években a budai magyar patríciusok között is talá­lunk állatkereskedőket. A XV. század második felében és a XVI. század elején növekedett az állatkivitel. A nyugati városok egyre jobban rá voltak utalva a magyar és a lengyel szarvasmar­hákra, különben nélkülük nem tudták volna polgárságukat ellátni. A XVI. század első felében, ha Magyarországon valami okból kiviteli tilalmat léptettek életbe, vagy más okból kevesebb állatot hajtottak ki, felment a délnémet területen a hús ára. Észak-Olaszország is ugyanígy rá volt utalva a magyar állatbehozatalra. A szükségletek elősegítették a tenyésztés növelését, sőt moldvai szarvasmarha behozatalát átmenő áruként nyugat felé. Ez volt az oka a Pest kör­nyéki nagy puszták kialakulásának is. A XVI. század elején már szűk lett a régi állatvásártér a Hatvani kapunál, ezért áttették a Rákos mezejére. A polgárok az állattenyésztésbe is bekapcsolódtak. A budai Sigel Tamás 1469­ben például marhatenyésztés végett Nyársapátul legelőt bérelt, mások, mint korábban Ferenci Gergely Gyál vidékén, maguk is pusztákat szereztek. A két városban gazdag állatkereskecfők éltek, mint 1494-ben Rácz Fülöp — különben birtokos nemes, egyben budai polgár egyszerre 707 ökröt és 5150 juhot hajtott ki. A Jagelló-korban egyre gyakrabban hoztak olyan törvényeket, amelyekben eltiltották, hogy hazaiak a marhákat az ország közepénél messzebb hajtsák, és elrendelték azt, hogy a marhákat adják át itt a külföldieknek, hogy majd azok hajtsák ki. Emellett két indokot hoztak fel: a har­mincadot a külföldiek fizessék meg és ne áramoljon be az idegen rossz pénz az országba. Ez utóbbit a legvilágosabban az 1514:66. törvénycikk magyarázza meg. Tilos továbbhajtani az állatokat Pestnél és Fehérvárnál, itt vegyék át őket a külföldiek magyar pénzért, nehogy elter­jedjen a rossz idegen pénz. „Ugyanis nem az idegen nemzetek (fiai), hanem az ezeket az állato­kat külországban eladó magyarok szokták az idegen pénzt behozni" — mondja a törvény. A ren­delkezés tehát tulajdonképpen arra akarta rászorítani a külföldi árut (elsősorban posztó) beho­zókat, hogy az érte kapott magyar aranyforintokat ne vigyék haza, hanem vegyenek rajta álla­tokat. A rendelkezés, mivel annyiszor meg kellett ismételni, nem ment át a gyakorlatba, de sértette Buda érdekét is. Az állatkereskedelmet eltiltó 1504:28. törvénycikk ellen a budai tanács - nem véletlenül magyar volt a bíró — körlevélben hívta fel a többi várost közös eljárásra. A törvények mégis nem a budaiak ellenállása miatt voltak eredménytelenek, hanem azért, mert a külföldi posztókereskedők általában húzódoztak az állatkiviteltől, illetőleg az állatkereskedők ritkán foglalkoztak egyéb árukkal. Ez különben az eléggé specializálódott középkori kereskede­lemben nem volt csodálni való, annak ellenére, hogy a Jagelló-kori budai és pesti állatkeres­kedők fél századdal előbbi elődei még a marhákat posztóra cserélték. Most a magyar állat ke­reskedők a marhákat a morvaországi Auspitz, az osztrák Bruck, Getzendorf, Himberg, Eben­furt, Laxenburg állatvásáraira, illetőleg Stájerországon át Olaszországba, Velencébe hajtották, hogy ott adják át külföldi üzletfeleiknek. Arukkal csak kevesen tértek vissza. Természetesen voltak olyan budai és pesti polgárok, akik hoztak haza árukat Ausztriából, noha állatkereske­dők voltak.

Next

/
Thumbnails
Contents