Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

á dák, ellentámadás A tartományi szervezet kiépülése Pannoniában A Dunántúl meghódítása után Illyricum és vele együtt a római birodalom északi határa a Duna vonalára helyezó'dött át. E folyamhatár i. e. il-tői kezdve majdnem négy évszázadig fővárosunk területén haladt keresztül, elválasztva egymástól a budai és a pesti oldalt. A budai oldal ez idő alatt a római birodalom határsávjának számított, ahol rövidesen katonai táborok és telepek sora, köztük az aquincumi polgárváros épült ki. Két évszázadon keresztül a budai oldalon székelt Alsó-Pannonia (Kelet-Dunántúl) helytartója. Egyszóval mélyen gyökeret eresztett a budai oldalon a római uralom és vele együtt a római műveltség is. A pesti oldal ezzel szemben már nem tartozott a birodalomhoz. A II. századtól kezdve a rómaiak építettek ugyan néhány hídfőállást a bal parton, és a budai oldal jelentős római központjai — bár időnként változó mértékben — katonai és művelődési tekintetben egyaránt vonzási körükben tartották a pesti síkságot. Mindezek ellenére az utóbbi terület a IV. század végéig hivatalosan a birodalmon kívül fekvő barbár terület, Barbaricum maradt. A dunai határ birtoklásáért, mindjárt annak elérését követő évben már i. e. 10-ben harcolni kellett Rómának, éspedig a dákok ellen, akik i. e. 11 — 10 telén betörtek Pannoniába.

7 A dákoknak ez a nagy erejű támadása is világosan utal arra, hogy a megelőző évben a rómaiak nemcsak elérték, hanem tartós birtoklási szándékkal el is foglalták a Dunántúl Duna menti részeit. A következő években — i. e. 9 és 8-ban — Illyricum területén már csak kisebb katonai hadműveletekre került sor; ezeket a bennszülöttek helyenként jelentkező ellenállása váltotta ki.

8 E lázongásokban valószínűleg azok a tartomány belsejében élt kisebb dalmát és pannon törzsek vettek részt, melyek megelőzően nagyobb harcok nélkül, inkább látszólag hódoltak meg. A rómaiak ezért nem hajtották el fegyverforgató fiatalságukat rabszolgának, mint a hódítással szemben makacs ellenállást tanúsító törzsekkel megtették. Az aránylag gyorsan elfojtott lázongások után másfél évtizedre csend borult a tartományra. A meghódított területeken ez idő alatt épülhetett ki a tartományi közigazgatás kezdetben még elég laza szervezete. A rómaiak az újonnan elfoglalt területen, ahol antik értelemben vett városok hiányoztak, a bennszülött törzsek meglevő territoriális kereteit kényszerültek felhasználni. A helyi viszonyoknak megfelelően ezért lilyricumban is azt a másutt már bevált gyakorlatot követték, hogy az adókivetéses -behajtás, jogszolgáltatás, valamint a katonaállítás szempontjából territoriális egységeknek tekintett törzsi kerületeket (civitates) alakítottak ki. Egy-egy ilyen civitas vagy két szomszédos törzsi kerület felügyeletét a légiók rangelső centurióira (primipilares) vagy tribunusaira, illetőleg a segédcsapatoknál (auxilia) szolgáló lovagrendű tisztekre (praefecti) bízták. E katonai kormányzók hivatali címe praefectus civitatis (vagy civitatium) volt. Működésüket a bennszülött körzetekbe kihelyezett auxiliaris alakulatok támasztották alá. A praefectus többnyire az egyik ilyen gyalogos vagy lovas csapat (cohors, illetőleg ala) parancsnoki tisztjét látta el. A nem nagyszámú feliratos emlékanyag utalása szerint a légiók közelében fekvő bennszülött körzetekbe elsősorban a légiók tisztikarából válogatták ki a praefeccusokat. A légiók működési körzetétől távolabb eső régiókban, mint a Dunántúlon viszont úgy látszik, hogy az auxiliaris csapatparancsnokokból választották ki a törzsi körzetek katonai kormányzóit.

9 A tartományi szervezet bevezetése Illyricum meghódított részein is együtt járt a földbirtokra kivetett egyenes adó (tributum) és a különböző közvetett adók (vectigalia) szedésével. Az előbbit a helytartó mellett működő gazdasági kormányzó (procurator) intézte, míg az utóbbiakat lovagrendűeknek adták ki bérbe. A tartományban lakó római polgárok — számuk ekkor még igen alacsony volt — mentesültek a földadó fizetése alól. Augustus kormányzata komolyan törekedett az adók, elsősorban a földadó arányos elosztására. Nemegy tartomány földjét ismételten felmérette, hogy az adókivetés a tényleges birtokviszonyoknak megfelelő, megbízható alapokon nyugodjék. Az adók kivetése és behajtása körül a visszaélések így is napirenden voltak. A császári kincstár (fiscus), illetőleg a bérlők (publicani) lilyricumban elkövetett túlkapásai csendülnek ki a nagy pannon-dalmata felkelés egyik fogságba esett vezetőjének, a daesidiata Bato sokszor idézett keserű szavaiból: ,,Nem pásztorokat, nem is kutyákat, hanem farkasokat küldtetek hozzánk."

10 Az adózással kapcsolatban az i. e. 11-ben Illyricumhoz csatolt terület felmérése sem várathatott sokáig. A II. század közepe táján íródott földmérnöki szakmunkából ismerjük, hogy a földadó szempontjából Pannoniában külön kezelték a szántóföldeket, az erdőségeket és a legelőket. A szántóföldeknél a termőtalaj minőségétől függően különbséget tettek első- és másodosztályú földek (arvi primi és secundi), az erdőknél pedig a sertéstenyésztés szempontjából jelentős tölgyesek (makkos erdők — silvae glandiferae) és az egyéb lombos vagy tűlevelű erdők között (silvae vulgares). A legelőket is két osztályba sorolták. Erdőben szegény, síkvidéki és hegyvidéki erdős legelőterületekre osztották (prata és saltus). Az adóköteles földbirtok minden csoportját holdanként megszabott összeg terhelte. Hogy az adózásnak ez a II. század első felében meglevő rendszere már jóval korábban is megvolt, mutatja az idősebb Plinius egyik megjegyzése, ahol Pannónia makkos erdeit idézi.

11