Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

1268-ban a margitszigeti apácák megkapták ugyan az újbécsi halászatot is, ez azonban nem volt jelentős, s amikor 1281-ben elvesztették a partszakasz egy részét, nem is panaszkodtak miatta. A csepeli Duna-ágnál, a Komárom megyei Izsán és a Mohács feletti falvakban lakó halászaik ugyanis fölös módon előteremtették a böjtre valót; a vári csontmaradványokból következtethetően pontyot, csukát és harcsát. Panaszt csak a budai káptalan tett 1292-ben az ellen, hogy a budavári polgárok kiszorítják a halászatból, mert a halászóhelyeket hajómalmok foglalják el. A prépost és a kanonokok valójában nem a Vár alatti halászgatásban érezték magukat akadályozva, hanem ez volt a jogcím arra, hogy a hajómalmokat megadóztassák. Panaszkodtak is a polgárokra amiatt, hogy nem fizetnek a malmok után cenzust.

145 Kedvezőbb lehetőségeket kínált a másik nagy ősfoglalkozás: a vadászat, de korszakunkban Vadászat már csak a kiválasztottaknak. A budai erdőket és a Csepel-sziget ligeteit királyaink tartották fenn maguknak vadászat céljából. A legjobb vadászterület a Hűvösvölgyet koszorúzó erdőség volt, a Csepel-szigetet meg a XII. század végi Ansbertus egyenesen a király vadászószigetének mondta. A várásatások alkalmával az ételhulladékok között talált szarvas-, őz- és vaddisznócsontok valamelyik szomszédos királyi erdőből kerülhettek a konyhára. A leletek szerint mezei nyúl is szerepelt az étlapon. Hogy a környékbeli lakosság is szívesen áldozott olykor vadászszenvedélyének, arra abból következtethetünk, hogy királyaink kénytelenek voltak erdőóvókkal védeni a Pilis és a Csepel-sziget erdeit. A papoknak a kutyával és sólyommal való vadászást pedig az 1279-i budai zsinat tiltotta el.

146 Ami az állattenyésztést illeti, erről igen kevés emlék maradt fenn. ÁllatA pesti síkon a tatárjárás nemcsak a falvakat, hanem az állatállományt is elpusztította. ten

y

esztes Nem lehetett egyedülálló a fentebb elbeszélt Tarnóci Miklós kisnemes esete, aki a nógrádi erdővidékről költözködött le 1270-ben családjávalés állataival Nevegyre, a mai Alsónémedire, és ott állattartásból szedte meg magát. Legelő korlátlan mennyiségben állván rendelkezésre, a félszilajon tartott állatállomány hamar felfejleszthető volt, a pesti állatvásár pedig értékesítési lehetőséget biztosított, Csepel-szigetet jobban megkímélte a tatár pusztítás. Falvai jórészt továbbéltek, állatállománya regenerálódott, aminek jeleként a veszprémi püspök a század végén többször követelte a Csepel-szigeti gabonadézsma mellett a bárány-, kecskegida- és csikótizedet. Nevezetes volt a sziget méhészete is, amiről afödémesi mézadókon kívül a hárosi „Kaptár-hegy" helynév tanúskodik.

147 A Duna-parton és a budai oldalon a fő eltérést a magyar és német telepesek istállós állattartása jelentette. Erre mutat „kaszáló" említése Jenőn, Békásmegyeren, Kunc ispán majora mellett és egyebütt. Egy káposztásmegyeri magyar asszony a Margit-tanúkihallgatáson úgy határozta meg a napszakot, hogy „délután, amikor a jószág a mezőre megy". Férje ugyanezt az időpontot római számítás szerint „kilenc órában" jelölte meg, ami a ma használatos óraszámítás szerint július végén négy órát jelent. Nyilvánvaló, hogy itt napi kétszeri legeltetésről van szó, ami Borsodban és a Tiszántúlon néhol napjainkig fennmaradt. Debrecenben nyáron sötét hajnaltól nyolc tíz óráig és délután négy órától kilenc — tíz óráig legeltették a juhot.

148 Megyeren bizonyára minden jószág együtt járt, mert hiisz — harminc házból álló falu nem bírt el két pásztort. A várbeli lakosság által tartott állatokra csak fenntartással következtethetünk a vári ásatások során előkerült állatcsontokból, mert máshonnan hozott és elfogyasztott állatokról is lehet szó. A vári ásatások XIII. századi háziállati eredetű csontanyaga nagyjából az alábbi módon oszlott meg: szarvasmarha (apró testű, rövid szarvú fajta) 50%, sertés 20%, juh (kifelé csavart szarvú fajta) és kecske 15%, tyúk 8%, ló (kis termetű keleti fajta) 4%, eb 2%, macska, házikacsa és lúd elenyésző számban. A szar vasmarhacsont és sertéscsont igen nagy százalékban való előfordulása alapján kétségtelen, hogy ezek húsa fogyott leginkább, de hogy az állatokat királyi népek vagy budai mészárosok hajtották fel a környékről (mészárost már egy 1245 évszámot viselő oklevél említ !),

148 avagy várbeli polgárok tejelő tehenének és házi sertésének maradványa is van közte, nehéz volna megállapítani. Az mindenesetre valószínű, hogy a vári lakók naponta szemtanúi lehettek a csorda és konda ki- és behajtásának, alighanem a Szombatkapun (Bécsi kapun) keresztül, mert — mint említettük — a Szombatpiacba torkoló „Közép út" (Fortuna utca) úgy tágul a kapu irányában, mint állattartó városaink kifelé táguló csordahajtó útjai. A háziállatok által megtrágyázott földet már az Árpád-korban előnyben részesítették szán- Földművel tóföldi művelésre. A trágyás földet, amit latin oklevelek terra fimata (trágyázott föld) vagy terra pinguis (kövér föld) megjelöléssel emlegetnek, magyarul telek-nek nevezték. Ilyen földművelésre kiválóan alkalmas trágyázott föld lehetett az a Kövér vagy Kövérd nevű határrész Pesttől keletre a Rákos-patak déli partján, melyet a pesti polgárok már a tatárjárás előtt megkaptak. Hogy mekkora volt a „telek" és az egyéb szántóföld aránya Békásmegyeren, arra a budavári beginák földjeinek 1326-i felméréséből következtethetünk. 21* 323