Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

87 Mon. Bp. I. 40, 104—5, 301, 333-; Srniciklas, IV. 224; Mon. Vat. I. 4. 576. A hamis 1015-i oklevélbe bedolgozott birtokösszeírás a XI. század végén készült. 88 PRT X. 499, 526. 89 Latin szövege: Mon. Bp. I. 3. Az oklevelet Salamon (III. 17—22) hamisnak bélyegezte, de érvei nem fogadhatók el. L. Reg. Arp. 77. sz. ós Gárdonyi 1941, 20—21; Turul 1943, 15—17. Az oklevél szövegéből csupán egy állítmány hiányzik, a László által tett adomány megszüntetéséről, ahová ugyanis, a pro hiis szavak elé az abolevi szó kívánkozna. Lehet, hogy ezt a szót a megszüntetett jog ébren tartása végett eltüntették, még pedig úgy, hogy a feltehető sepe subtraxere, abolevi, szavakból néhány betű módosításával sepe subtrahere solebant-ot csináltak; ez utóbbi pleonazmus ugyanis ellentétben áll az oklevél tömör fogalmazásával. 90 Lewicki, 125, 127, 128, 131. 91 SRH I. 395; Györffy 1948, 159; Erdődy vépi lt. 79. 4290; Csánki, II. 600, 630, III. 40; Mon. Bp. I. 4. 92 Mon. Bp. I. 18, 35, 106, 264; Fejér, IX. 7. 695. 93 Schi

f)

'mann; Mollay Károly szíves közlése. 94 Mon. Bp. I. 37, 327. 95 Mon. Bp. I. 34-35; SRH I. 341, vö. Györffy 1948, 176; Garády, BudRég 1943, 184—85; Lócsy, ArehÉrt, 1967. 200-206. 96 Mon. Strig. I. 133. 97 Fejér, VII. 5. 103; Mon. Bp L 37. Elterjedt téves nézet szerint, amelyet a Bp. műeml. II. 526—527 is átvett, a kánai monostor azonos lenne a gyógyi (diósdi) Szent Szabina plébániatemplommal. 98 Mon. Bp I. 3; Fejér, IX. 7. 634; VII. 1. 161; Wenzel, VI. 164; HO VI. 4; vö. Reg. Arp. 84-87, 101—102, 108. sz.; Fejérpataki 1885, 90, 92; Györffy, ITK 1970. 11. ' 99 Gombos, I. 292, 296, 305; Deér, MIÖG. 1971, 31-. 100 Pais, 22, 82-83, 88 = MEH 97, 128—29, 131; SRH I. 35, 94—95, 101. 101 VMS I. 20; Mon. Bp. I. 12. 102 Kerényi, BudRég 1950, 541—47; Méri, FA 1954, 106—114; Györffy, 1948, 60-62. los Fejér, VII. 5. 208. 104 Hajnik, 255 — 57; Mon. Bp. I. 5. 105 Kumorovitz, TBM. 1971. 24 — 25. Dorna oklevelét Karácsonyi 1213 tájára tette (VR 17); az 1213-i datálást Óbuda 1212-i eladományozása miatt nem fogadom el. 106 Gombos, I. 190. ,n7

Uo. I. 74, II. 831, III. 2273, 2646. 108 Uo. III. 2343. 109 Mon. Bp. I. 267, 269, 14—15; vö. Györffy, MűvtÉrt 1956, 281-282. 110 Hóman 1916, 424—436, vö. Györffy, Mo. Demográfiája 15—20. 111 Mon. Bp. I. 16; vö. Györffy, Tört. földr. I. 703, 901—902. 112 Fejér, VII. 5. 211—212; Dl. 29 999; Békefi, I. 318. 113 Mon. Bp. I. 7—10. Bár II. Endre erre vonatkozó oklevele elveszett, és szövege csak két meghamisított változatból ismeretes, az Imre adományáról mondottakat diplomatikai és történeti meggondolások miatt elfogadhatjuk. Az 1212-i oklevél rövidebb szövege egy eredetit utánozni akaró korai hamisítványban maradt fenn, míg hosszabb szövege három későbbi átiratból (1273/1328, 1295, 1332) ismeretes. A rövidebb szöveg hamisítvány voltát a hiányos méltóságnévsor és a bizonytalan írás árulja el (Reg. Arp. 280), míg a hosszabb szöveg „bővítményei" olyan dagályos és önvádló beszúrásokat tartalmaznak a király által elkövetett jogtalanságról és az egyházat károsító gonoszságról, ami hiteles királyi oklevélben nem fordulhat elő, és méltán arra indította Salamont, hogy az oklevelet hamisnak tartsa (II. 154 — 55, III. 24—25). Szentpétery, Salamon érveit nem mérlegelte (Reg. Arp. 272. sz.), viszont Gárdonyi 1941, 24—26; Turul 1943, 17 — 19 és Kumorovitz, TBM. 1971. 23 hitelét kétségbe vonta. Gárdonyi nézetét, mely szerint mindkét változat egy hiteles 1212-i oklevélből készült, elfogadva, arra a következtethetünk, hogy a hiteles oklevél szövegét a két változatban megegyező részek őrzik. A rövidebb szöveg, mely szintén nem eredeti formájában maradt ránk, hanem bizonyíthatóan megrövidítve (így a méltóságnévsorból tizennégy nevet elhagy), mértéktartóbb a király önhibájának említésében, sőt a bővebb szöveg dagályos arengája, bölcselkedő bevezetése helyén egy olyan arehaikus arengát tartalmaz, ami meglepően egyezik Imre király két oklevelének arengájával, s csak ezekkel mutat egyezést. Imre 1198-ban a templomosoknak: Inter varia humane sollicitudinis exercitia, ea nobis prevalere et ad salutem animarum proficere speramus . . . ecclesias dei in suo iure conservantes . . .in bonorum suorum protectione ac defensione ferventer impendimus (VMH I. 68.). Imre 1200-ban a zágrábi egyháznak: Inter cetera virtutum exercitia hoc nobis ad proventum superne remunerationis conferre dinoscitur, quo ecclesiarum dei iura diligenter protegimus (Wenzel, XL 72.). II. Endre 1212-ben az óbudai egyháznak: Inter varia humane solicitudinis exercitia hoc nobis ad proventum salutis eterne pre ceteris conferre dinoscitur, quod ecclesias dei in suo iure pro debito nostro conservantes bénéficia nostro ab antecessoribus eis collata modis omnibus illibata conservare, manutenere et deffenáere studeamus (Mon. Bp. I. 7.) Ez a jelenség az oklevéladásban biztos jele annak, hogy II. Endre oklevelének fogalmazásakor felhasználták Imre hasonló tárgyban kiadott levelét. Imre király adományának megtörténtét valószínűsíti, hogy egy eredetiben fennmaradt oklevele szerint hasonló jogokat egy másik egyháznak is adományozott. 1200 körül utasította a soproni ispánt, hogy a Borsmonostornak adott birtokon borcsöbröket és vásárvámot ne szedjen, továbbá népei felett ne bíráskodjék (Szentpétery, 1916, I. tábla). Ugyanezekről a jogokról mondott le a király az óbudai prépost javára. Ami a sóadományt illeti, nincs okunk kételkedni benne, hogy a budai prépost is kapott olyan adományokat, mint más dunántúli főegyházak. így II. Endre 1233-ban erősítette meg III. Béla adományát a szentgotthárdi apátságnak húszezer olyan sókockáról, amelyet az osztrák végekre szállítanak (Reg. Arp. 505. sz.). 1229-ben említenek olyan privilégiumot, amely szerint a fehérvári prépostot évente egy tömény illette a Pozsonyba szállított sóból (PRT I. 676). Ha tehát az 1212-i bővebb szövegben az áll, hogy Imre király a budai egyháznak a végekre szállítandó „töményeket" adományozott, a rövidebb és hiányosan olvasható szövegből pedig kibetűzhető, hogy Imre adományából négy tömény illette Óbudát a Pozsonyon és Mosónőn át kivitelre kerülő sóból, nincs okunk kételkedni benne, hogy a két hamisítvány közös forrásában is volt szó sóadományról, csupán a mennyiség kétséges, mint erre alább kitérünk. 114 P(dugyai, 154—159. }

l5

NagyE., BudRég 1958, 543—5(54; Bp. műeml. II. 255 — 25S.