Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

szövegben minduntalan hungarizmusokra bukkanunk, olyan mondatszerkesztésekre, melyek mögött halljuk az olykor ma is használatos magyar kifejezéseket. Éppen ezért a jegyzőkönyv nem is az irodalomra, hanem a beszélt nyelvre vet fényt. A jegyzőkönyvet 1276 nyarán a két olasz inkvizítor mellett működő Bertholdus de Bosant közjegyző foglalta írásba. A jegyzőkönyv három eredeti példánya közül, sajnos, egy sem maradt ránk. A szigeten őrzött példányt Margit ereklyéivel együtt a török elől Nagyváradra, Nagyszombatba, végül Pozsonyba, a klarissza kolostorba menekítették. Midőn Lósy Imre esztergomi érsek 1641-ben Pozsonyban felnyittatta a Margit hamvait őrző koporsót, a csontváz mellett találta a jegyzőkönyv csonka, kis részben elhalványodott példányát, és erről másolatot készíttetett. Azóta a koporsó a jegyzőkönyvvel együtt eltűnt, és ma már a csonka szövegnek is csak két XVIII. századi másolata áll rendelkezésre, valamint az említett bolognai kódexben három tanúvallomás szövege.

249 A jegyzőkönyv nyugatra került példányai forrásaivá váltak újabb, XIV. századi legendáknak. Az Avignonba került jegyzőkönyvtekercs (rotulus) lett forrása 1340-ben Garinus de Giaco (Guérin de Guy l'Évêque) rövid, szárazon megírt életrajzának. Ez rendszeresen, pontokba foglalva tárgyalja az ismert csodákat, mindamellett maga is hozzájárul egy új elemmel, mely szerint Margit egy ízben a föld felett lebegett. Egy olaszországi jegyzőkönyvmásolat szolgált forrásul a nápolyi legendának. E terjedelmes legenda második, elbeszélő részében a kifejezésekben is követi a jegyzőkönyvet, és helyenként őriz olyan adatokat, amelyek a jegyzőkönyv elveszett lapjairól erednek. Lehet, hogy az író merített szóbeli hagyományból is, az 1300-tól 1326-ig a nápolyi kolostorban élt Erzsébet hercegnő, volt szigeti apáca elbeszéléseiből. A hiteles történeteket természetesen az új kívánalmaknak megfelelően új csodás elemekkel gazdagította, felruházva Margitot a csodának szinte minden kellékével: hosszan lebeg a föld felett, lángnyelvek jelennek meg feje felett, imáival megváltoztatja az időjárást stb.

250 A későbbi legendaváltozatok még messzebb távolodtak a Nyúlszigeti Szűz életétől, amely pedig a kegyes hozzáköltések nélkül, a maga nyers valóságában is tiszteletet parancsol. Nem maradt nyom nélkül a másik koldulórend, a ferencesek, más néven minoriták Budán Ferences kifejtett irodalmi működése sem. krónika Ákos mester krónikája az azt átdolgozó Kézai Simon mester, majd a budavári ferences barátok kezébe jutott. Méltán, mert Ákos és Simon, a király személye körül tevékenykedő két káplán után azok folytatták a magyar királykrónikát, akiket III. Endre és felesége gyóntatóiul és a király földi hamvainak őrizőiül választott. A ferencesek az V. István uralkodásától kezdődő részt a ferences vonatkozások kiemelésével írták meg, sőt az előző fejezetekbe is tettek kezük nyomát eláruló beszúrásokat. Budai vonatkozás, ami az 1301 utáni krónikarészt át meg áthatja, már az előző ferences folytató kezében megjelenik. V. István életének utolsó adatához: „Eltemettetett a Boldogaszszony egyházában a budai szigeten", ők toldották oda: ,,a beginák lakhelyén" (in loco beginarum).

2S1 Tudjuk, hogy a ferences kolostor mellett és irányítása alatt ekkor már állott a jámbor polgári nők, a beginák háza, és ez a jelenség Pest-Budán nem állott egyedül. A szigeti domonkos apácák azonban az oklevelek százai szerint nem voltak beginák, s ha a budavári minorita mégis ezt írja, teszi azt egyrészt a saját viszonyaiból vett analógiából, másrészt féltékenységből fakadó lekicsinylésből. A ferencesek későbbi adatok szerint Margit csodatételeire is féltékenyek voltak,

252 és a lekicsinylésnek III. Endre idejétől már hangot lehetett adni. Pedig a beginamozgalom, amely a XII. század elején Európa legfejlettebb ipari vidékéről, Eretnekségek Flandriából indult ki, és a jelentős európai városokban virágzott ki, a kor egyik leghaladóbb mozgalma volt. Azoknak az egyedülálló, szegényebb sorsú, dolgozó nőknek nyújtott otthont és védelmet, akiket a nyomor, a prostitiició veszélye fenyegetett, és megnyerésükhöz az eretnekséggel küzdő szerzetesek olyan eszközhöz voltak kénytelenek folyamodni, mely maga is az eretnekség talaján született: az anyanyelven való vallásgyakorlathoz. S talán nem indokolatlan Mezey László feltevése, hogy ez az anyanyelvi vallásgyakorlat szülte költészetünk virágának virágát, az ómagyar Mária-siralmat. Az eretnekségre éberen figyelő ferences krónikás jegyezte fel egy másik eretnekség, a flagellánsok mozgalmának magyarországi jelentkezését: „Abban az időben, az Úr 1263. évében a nép magát ostorozva mindenfelé szétfutott."

253 A flagelláns mozgalom 1260-ban a háborús nyomorba süllyedt Olaszországban, Perugiában született, és néhány év alatt bejárta Német-, Cseh-, Lengyel- és Magyarországot. Az emberek csapatokba verődve, anyanyelven énekelve keresztekkel és gyertyákkal vonultak szerte az országban, és bűneikért önmagukat büntetve, reggel és este ostorral verték lemeztelenített hátukat. A menet harminchárom és fél napig, Krisztus életéveinek számáig tartott. Nyugattal ellentétben Lengyelországban és nálunk csak a köznép vett