Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

mögött szállítják át a Dunán, és nem adják le sem a sót, sem a révpénzek harmadát. Bár akkor megállapodás jött létre a két fél között, az elkövetkező évtizedekben a pesti és jenéi révészek minden lehető alkalmat megragadtak a káptalan megkárosítására. A nagy összecsapás 1285ben, a második tatárjárás után következett be, amikor a révészek a menekülő tömegek révpénzén mérhetetlenül meggazdagodtak, és a káptalan szerint „rebellis felfuvalkodottságukban" megtagadták a révpénz harmadának átadását. Jogalapjuk az volt, hogy időközben IV. Lászlótól szereztek valamilyen kétes érvényű kiváltságlevelet. Ladomér érsek természetesen a káptalannak adott igazat, és döntését a királlyal is megerősíttette. A révészek azonban nehezen nyugodtak bele az ítéletbe, mert 1287-ben és 1297-ben újabb királyi oklevéllel kellett őket hallgatásra parancsolni. A káptalan helyzetét nehezítette a budavári vámmentes vásár, mert két héten keresztül a polgárok akadályozták meg a vámszedést, sőt a káptalan vámtisztjeit és ellenőrző papjait bedobálták a Dunába. Pozsony kanonok 1292-i szánalmat ébresztő panaszában a polgárságot bárányt felfaló farkashoz hasonlította.

178 Ami a révhajókat illeti, tudjuk, hogy olyan méretűek voltak, hogy lovas kordét, sőt még fémrakománnyal megterhelt szekeret is át tudtak szállítani; általában mindent, ami a pesti vásáron megfordult.

179 A dunai hajószállítmányok vámját szintén régi jogon a káptalan élvezte. Ez a vám akadályozta a dunai forgalmat, amit az esztergomi vámszedés amúgy is erősen terhelt. A budai polgárok 1291-ben eltiltották a budai hajóvámszedést is, amit annál könnyebben tehettek, mert minden vámolás az árumegállító helyen, a pesti révnél történt. A káptalan 1292-i panasza után a püspöki kar meg is intette a várost, ez azonban nem sokat használt, mert 1295-ben a káptalan kénytelen volt a pápához folyamodni segítségért. A keletkezett per folyamán a város IV. Béla oklevele alapján elismerte a sóvámolás jogát, de tagadta más árucikkek hajóvámjának jogosultságát. Ladomér érsek azonban Géza király privilégiumára hivatkozva a káptalannak adott igazat. A polgárok ekkor meghátráltak, de 1299-től kezdve ismét felléptek a káptalan vámszedőivel szemben. Az egyházi visszahatás, a Boccasini Miklós pápai legátus által 1301-ben kilátásba helyezett kiközösítés végül is olyan eseménysorhoz vezetett, ami egy új korszak küszöbén a budavári polgárságot a középkori eretnekmozgalmak élvonalába emelte.

180 7. TÁRSADALOM Buda Buda-Pest helységeinek áttekintésével kapcsolatban felvázoltuk, hogy a tatárjárás után hogyan polgársága költözött át a lakosság védettebb pontokra, és milyen elemekből alakult ki egy-egy település társadalma. Azt a népmozgást, ami 1241-ben elindult, a hatvanas évek közepétől tekinthetjük lezártnak. Budavár különböző időben és különféle társadalmi rétegekből összeállt társadalma — a váraljai magyar telepes (hospes), a pesti német polgár (burgensis), továbbá az egyéb beköltözött népelemek: esztergomi pénzverők, német jövevények, mint a korponai származású plébános, Jakab nagyszombati és Eberhard regensburgi polgár — 1264/65-ben kapott egységes vezetést; a korábbi egy vagy több falunagy (villicus) joghatósága helyébe ekkor lépett a budavári rektor, a király által kinevezett várparancsnok és főbíró.

181 Ez időtől kezdve Budavár magyar és német telepesei egyformán polgárjogot nyertek, aminek jeleként egységesen cívisnek címezik őket. Az egység jogi szempontból ugyan megvolt, vagyoni tekintetben azonban kezdettől fogva eltérés mutatkozott, és ez idők folyamán mindinkább elmélyült. Budavár társadalmának zöme kézművességgel foglalkozott. A helyi igényeket kielégítő kisiparosok (az élelmezést ellátó molnárok, pékek, mészárosok, serfőzők, kocsmárosok, valamint a ruházkodást ellátó vargák, szabók) kétségkívül sokkal nagyobb jövedelemre tettek szert, mint Pest-Buda mezőgazdasági termelést folytató lakossága; ugyanakkor messze elmaradtak az országos keresletet kielégítő, számos segéderőt foglalkoztató iparágak mögött, mint amilyen a harangöntés vagy az építőipar, nem is beszélve a pénzverés irányításáról és a távolsági kereskedelemről. A pénzverést a kamaraispán irányította, aki tulajdonképpen bérbe vette a királytól az évi pénzverést; gondoskodott ezüstfémről, a pénz előállításáról és forgalomba hozataláról. A budai pénzverde a század második felében a magyarországi pénzverés vezető intézménye lett, önálló, országosan használt márkasúllyal (1 budai márka — 245,5 gr). A budai súly szerint mért finom ezüst márkát 1271-től említik; országos elterjedtségre mutat, hogy 1292-ben a jó kereskedelmi ezüstből budai súllyal mért márka a kassaiak fizetőeszköze Egerben.

182 A kamaraispán a pénzverőkön kívül egy, az ezüst finomságát megállapító ötvös szakembert is foglalkoztatott. Ilyen volt az 1292-ben a városi esküdtek között feltűnő Kunc examinator (vizsgáló), aki 1295-bsn Kunc Prenner comes néven szerepel. A kettő azonosságát kétségtelenné