Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

növelje, befogadta a kunokat; hét törzsük negy

venzer emberrel 1239-ben a Radnai hágón át beköltözött az Alföldre. A nomád kunok és a földműves magyarok között azonban napirenden voltak az összetűzések, és a nemesség is a kunok ellen fordult, akiknek Béla számos birtokot adott át lakhelyül, és egyéb módon is igyekezett kedvükben járni. A veszély növekedésével pedig nőtt a feszültség, mert sokan hangulatot szítottak a kunok ellen, azt híresztelve, hogy a kunok a tatárok szálláscsinálói. Béla király nagyböjt kezdetén, február 17-én Óbudára ment, és palotájába összehíva az érsekeket, püspököket és főurakat, szünet nélkül tanácskozott a tatárok elleni védekezés módjáról. Mint Rogerius írja, figyelmeztette a jelenlevőket, hogy mindenki tartsa készenlétben zsoldos vitézeit. Ugyanakkor a tanácskozáson kialakult közhangulatnak engedve elrendelte, hogy Kötöny király feleségével, fiaival, leányaival és néhány főemberével költözzön fel Pestre, hogy megfigyelés alatt álljon, és védőőrizetben legyen. Lakásul egy emeletes palotát utaltak ki neki, alighanem Werner újbécsi palotáját. Március közepén futár érkezett Vereckéről, az ,,orosz kapuból" azzal a hírrel, hogy a tatárok lerontották a torlaszokat, néhány nap múlva pedig lóhalálában Budára érkezett Dénes nádor, akinek seregét a benyomuló tatárok levágták. Béla tüstént szétküldte a tanácskozó főpapokat és urakat, hogy sereget gyűjtsenek, és amilyen gyorsan csak tudnak, gyülekezzenek a Rákosmezőn. Diplomatáját, Báncsa István váci püspököt, a későbbi kúriai bíborost két préposttal elküldte, hogy a királynét az osztrák határra kísérjék, majd Harcias Frigyes hercegtől és II. Frigyes császártól katonai segítséget kérjenek. Gyülekezésre szólította fel az Alföldön szétszórt kunokat is. Miután Esztergomból és Fehérvárról bevárta a királyi sereget, átkelt Pestre, s valószínűleg a plébániatemplom melletti királyi házban szállt meg. Időközben a mongolok előcsapata, amely Vácot felégette, Pest közelébe kalandozott. De megérkezett és a város alatt szállt meg Babenberg Frigyes osztrák herceg is. Frigyes kis csapatával megtámadott néhány Pest mellett portyázó tatárt, s azzal a harcias mutatvánnyal, hogy a menekülőkből kettőt leterített, egyikőjüket pedig fogolyként behozta Pestre, rokonszenvet ébresztett maga iránt, de ezzel eleget is tett a tatárok elleni harcnak. A csatározásokban elfogott tatár előőrsökben azonban kunokat véltek felismerni lehet, hogy joggal, mert a mongolok a legyőzött népekből sokakat maguk előtt hajtottak csatába — , ez a felismerés pedig alkalmas volt arra, hogy szítsa a hangulatot a kunok ellen. A pesti nép a katonákkal együtt Kötöny palotája elé vonult, és ott ordított: „Vesszen! Vesszen! Magyarország árulója!". Mások Béla király ellen lázítottak: „Harcoljon a király, aki a kunokat ránk hozta !" A forrongó hangulatban az aggódó Béla király magához hívatta Kötönyt, de mikor híre ment, hogy a kun király nem mer a palotából kijönni, fegyveres magyarok és németek nyomultak be. Kötöny vitézei nyilaikkal egy ideig távoltartották a támadókat, de az előtóduló tömeggel szemben nem volt ellenállás. A benyomulok mindenkinek fejét vették, és a holttesteket az ablakokból a nép közé dobták. A közvélemény a szörnyű tettet elsősorban Frigyes rovására írta. Az osztrák krónikák szerint éppenséggel Frigyes ostromolta meg és vette be Kötöny házát, a kun királyról meg azt terjesztették, félelmében öngyilkos lett, minekutána két feleségével és néhány hívével önkezűleg végzett. Lehet, hogy ez a híradás nem légből kapott, mert nomád felfogás szerint a megölt ember a túlvilágon a gyilkos szolgája lesz, és a kun király tettével övéit és önmagát mentette a túlvilági idegen szolgaságtól. A pesti vérengzésnek felmérhetetlen következménye lett. A kunok pusztítva, gyilkolva, rabolva kivonultak az országból. Béla magára maradt egy olyan sereggel, amely már elszokott a nomád harcmodortól, de korszerű nyugati fegyverzettel, páncéllal és számszeríjjal nem volt kellően felszerelve, harci kedvét pedig bénították a belső ellentétek. A harc úgyszólván eldőlt, még mielőtt a mohi csatatéren megütköztek volna. Az 1241. április 12-re virradó hajnalon Batu kán hadai bekerítették és tönkreverték a magyar Tatárdúiás sereget, A győzelem azonban nem volt teljes; Béla király lóhalálában a Felvidéken át Ausztriába, Pesten majd Dalmáciába menekült, öccse, Kálmán herceg pedig sebesülten Pestre futott, Rogerius, aki Siralmas Énekében igyekezett minél többeket bűnbaknak odaállítani, Kálmán herceg pesti szereplését — felületes hallomás alapján — elég kedvezőtlenül állította be. Ezt írta: ,,. . . Kálmán herceg . . . járatlan utakon nyargalva a Duna révjéhez sietett, és jóllehet a polgárok (burgenses) kérték, hogy legalább egy kicsit időzzék náluk, amíg hajókat készítenek feleségeik átszállítására, nem lehetett sem feltartóztatni, sem erre rábírni. Mert félve az üldözőktől egymaga tüstént átkelt, és Somogyba, a Segesdnek nevezett helyre menekült. És jóllehet a pesti polgárok családjaikkal siettek átkelni, hamarább rájuk jöttek a tatárok, és aki a polgárok közül nem fúlt a Dunába, azt kardélre hányták." Sokkal jobban volt tájékozva Spalatói Tamás, mivel a menekülő főemberek jó része Spalatóba futott, köztük a Dalmáciát kormányzó Kálmán herceg kísérete. Szerinte a bal parti Pest tele volt közeli és távoli menekültekkel, akiknek tízezrei szekerekkel, állatokkal nyilván el