Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

bérbe vett Kispest és Kána között, valószínűleg a Gellérthegy déli lejtőin kétszáz hold földet szőlőtelepítésre a telki és kánai apáttól.

153 Ebből az adatból nemcsak az derül ki, hogy Pest az igen fontos fémfeldolgozó iparág, a harangöntés egyik központja volt, ahol a szakmában vezető kézműves ,,mester" címet viselt, hanem az is, hogy olyan tőkét gyűjtöttek össze, amelyet soká megtérülő, de nagy jövedelmet ígérő vállalkozásba fektettek. A kétszáz hold bérösszege évi tíz márka súlyú ezüstöt tett ki, a munkabér viszont ennek sokszorosára rúgott. Öt ember ugyanis nem kétszáz hold, hanem két hold föld szőlővel való betelepítését és művelését is nehezen látja el; világos, hogy ez a vállalkozás csak nagyszámú bérmunkásság foglalkoztatásával volt sikerre vihető. Ezek alapján fel kell tenrünk, hogy a két Pesten és a környék falvaiban kialakult az a társadalmi réteg, amely már bérmunkát vállalt. Ezek bizonyára nem a húszas években beköltözött németek voltak, hanem környékbeli vagy onnan beköltözött kondicionáriusok, hospesek. A beköltözött német kolónia társadalmi szerkezetében nem mutatható ki kezdetektől olyan rétegeződés, amely arra engedne következtetni, hogy a telepítést egy tőkés vállalkozó csoport hajtotta volna végre az ingatlanaikra bérlőként beköltöztetett német telepesekkel. Pesten azzal a XIII. századra jellemző telepítési móddal kell számolnunk, mely szerint egy, a király által megbízott tekintélyes telepítő (lokátor) egyforma jogokkal rendelkező telepeseket (kereskedőket és kézműveseket) költöztetett be, akik önállóság és gyarapodás reményében hagyták ott hazájukat. Az önállóság előfeltétele az volt, hogy mindenkinek jutott házhely, munkahely és árusítóhely, továbbá a határban szőlőtelepítésre és „háztáji" gazdaságra alkalmas ingatlan. Ha induláskor lehetett is köztük némi vagyoni különbség, a rétegződés elsősorban nem ebből adódott, hanem munkájuk eredményéből. Ha egy harangöntő segéd szakmájának birtokában az 1220-as években, a hazai templomépítés legnagyobb virágzása idején beköltözött Pestre, olyan forgalmat tudott lebonyolítani, mint egyetlen pék vagy varga sem, s két évtized alatt tőkés vállalkozásba kezdhetett, mint erről a fenti szőlőtelepítés tanúskodik. Az a körülmény, hogy a polgárság már rögtön ideérkezése után szőlőket vett és telepített a Dézsmabudai oldalon, a XIII. század folyamán komoly egyházjogi bonyodalmakat okozott. A bornak P

oroÍ! mint a legértékesebb mezőgazdasági terméknek a dézsmájára a tizedet szedő püspökségek árgus szemekkel figyeltek. Oka lett ez sok pereskedésnek püspök és kiváltságot élvező királyi egyház között, de vita támadt abból is, hogy ki szedje a bordézsmát akkor, ha a termelőnek más egyházmegye területén volt szőleje. A kétparti Pesten mindkét jogi sajátosság együtt adva volt: a kiváltságos pesti plébániának a váci püspökség területén lakó hívei más püspökség területén szüreteltek. A pesti plébános és a veszprémi püspök között 1225-ben folyó pert a kelenföldi bor és más földművelési termékek dézsmája felett III. Honorius pápa döntötte el a veszprémi püspök javára. Az ellenségeskedés azonban ezzel nem szűnt meg, csak a plébános szerepkörébe „mindkét Pest" polgárai léptek, akik nem adtak helyet Kelenföldön a veszprémi püspöknek arra, hogy felüsse sátrát a bordézsma összegyűjtésére. Ezt a pert 1232-ben a nádor az esztergomi érsek esküje alapján szintén a veszprémi püspök javára döntötte el, kötelezve a polgárokat sátorhely kijelölésére, sőt régi szokás alapján azt is kimondta, hogy a Marchiából bort hozók szekereikkel a dézsmáló sátrat nem kerülhetik el, különben elkobozzák az egész borszállítmányt.

154 Ez a határozat arra mutat, hogy a szerémségi borok egyik fő kirakodóhelye a pesti rév kelenföldi oldala volt, s innen a kereskedők tengelyen szállították a hordókat a Dunántúl belső vidékei felé. A püspök pedig igényt tartott a kereskedelmi forgalomba hozott minőségi bor tizedére is. A veszprémi püspök dézsmajövedelmét csökkentették a kiváltságos egyházak is. A királyi egyházak, mint említettük, közvetlenül az esztergomi érsek alá tartoztak, és kivétetett a megyés püspök alól némely rend is, mint a ciszterciek és az ispotályos keresztesek. Kelenföld, más néven Kispest ebben a tekintetben szintén kivált. A tabáni templom helyén emelkedő Szent Gellért-plébániatemplom ugyanis királyi kápolnának számított, sőt plébánosa alá még két kiváltságos kápolna tartozott, a sasadi és budaörsi. Midőn IV. Béla 1237-ben a szerémségi Péterváradon — mely a királynégyilkos Petur báné volt — , megalapította a bélakúti cisztercita apátságot a champagne-i Trois Fontaines-ből odahívott francia szerzetesekkel, a cisztercieknek adta mindkét Pest plébániáit, jövedelmeivel, dézsmáival és kápolnáival együtt,

155 Ez az elhatározás súlyosan sértette a pesti polgárok érdekeit, hiszen a városi polgárság szabadságjogai között szerepelt a szabad plébános választás is, egy szerzetesi birtokban levő plébánia pedig magában rejtette azt a veszélyt, hogy a város is egyházi földesuraság alá süllyed. Hogy ezt az elhatározást sikerült megváltoztatni, abban bizonyára része volt Ákos mesternek, a pesti plébánosnak. Ákos mester, aki főúri családból származott, fiatalon a királyi kápolna tagja lett,

156 s így kellő súllyal tudta a polgárságnak a plébániával egyező érdekeit képviselni.