Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

Olaszországban a falak ellenére a város és a vidék közti kapcsolat erősebb volt, mint az Olasz polgárAlpoktól északra. Maga a cornes a városban lakott, s mindinkább városlakó lett a birtokos nemes- sag ség is. A patríciusi rétegben a nemes és kereskedő olvadt össze; a gazdag kereskedők lovon Velencében gályán — hadiszolgálatot teljesítettek, a nemesek pedig kereskedtek. Ez a réteg, amelyet a városképben a városi lakótorony jellemez, s amely magát latin eredetű névvel consulnak titulálta, tartotta kezében a város vezetését a consulatus-i szervezettel, mely tulajdonképpen városi tanács kiegészülve jogtudó elemekkel. Uralma ellen a városi polgárság már a IX —X. században több helyen harcot kezdett. A polgárság, főként a kereskedők és iparosok, céhekben tömörültek. A testületekben való csoportosulás a XII. században a társadalom mind szélesebb köreire terjedt; Pisában a tengerészek, kereskedők és gyapjúkészítők, Firenzében a posztókidolgozók és kereskedők, pénzváltók, gyapjúkereskedők, prémkereskedők, bírók és jegyzők, valamint orvosok és gyógyszerészek testülete volt a legjelentősebb, Bolognában éppenséggel a „tanulók testülete" vezetett el a római jog tanításában élenjáró egyetem kialakulásához. A városi szervezet mindamellett nem a céhes szervezetből nőtt ki, hanem a területi kiváltságot élvező polgárközösségből. Ilyen formában jelentkezik a városi kommunitás Génua 958-as kiváltságlevelében, amely az első városi szabadságlevél. Az észak-olasz városok a német-római császártól, a különféle fejedelmektől és egyháznagyoktól kapott kiváltságok birtokában kereskedelmüket és iparukat soha nem látott fokra fejlesztették. Az arabok visszaszorításával a földközi-tengeri hajózást magukhoz ragadták, s a keresztes hadjáratok nyomán a keleti kereskedelmet szinte kisajátították. Katalán gyapjú, szicíliai és levantei len és pamut behozatalával textiliparukat fejlesztették ki; a fegyver- és páncélgyártásban élre törtek (Milánó és Firenze). A hatalomra és önállóságra szert tett, szövetségekbe tömörülő városokat I. és II. Frigyes császár hiába próbálta régi „kiváltságaik" keretei közé visszaszorítani azáltal, hogy a consulátus élére podestá-t (potestas) vagy bajulus-t nevezett ki, a városok évszázados küzdelmet folytattak a szabad bíróválasztásért a kívülről behelyezett idegen hatalmassággal szemben. A XIII. század elejétől a mediterrán latin nyelvű országokban a podestà rector néven kezd Rektor szerepelni. Jellemzője, hogy nem helyi választott főbíró, hanem idegen nemes, aki csaknem diktátori hatalommal intézte a város ügyeit, s erre képessé tette az, hogy egyben katonai parancsnok is volt. A Velence által városaiba kinevezett rector potestas és egyben a sereg kapitánya (capitaneus armorum) volt. Rektor állt Marseille élén, akinek feladata volt a város kormányzása és megvédése. Montpellier-ben a rektort a francia király nevezte ki a burgensis-ek •kormányzására. A XIII. század közepétől városi kommunitások többnyire elérték, hogy beleszólást kaptak a rektor kinevezésébe. Pádua közössége 1293-ban a város élére állított ,,potestas vagy rector" kormányzási idejét hat hónapban szabta meg. Hogy ez az Olaszországból kiinduló és Európa-szerte kisugárzó intézmény Magyarországon is ismertté vált, bizonyítja, hogy IV. Béla 1264-ben rektort nevezett ki Budavár élére, és szinte ugyanakkor megtette a zágrábi Gréc-hegyi vár potestas-ává Perchinus kamaraispánt.

2 3. A mediterrán viszonyoktól eltérően Közép-és Észak-Franciaországban, valamint Flandria- Rajnán túli ban egész a Rajnáig, továbbá Dél-Angliában fordított volt a civitas és burgus viszonya, és itt a varos városi kultúra magasra ívelését éppen az iparos-kereskedő külváros biztosította. E területen a civitas-ók városi társadalma a népvándorlást nem vészelte át, bár egy csekély helyben maradt lakosság biztosította a településkontinuitást. Ennek megfelelően a kicsire zsugorodott civitas alig volt több püspökségi és grófi központnál, papok és katonák mellett némi iparos elemmel. A Karoling-renaissance korában nagyobb arányú építkezés kezdődött, és a fél évezrede felhúzott római falak köveiből egyházakat emeltek (Reims). A IX. században meginduló normann kalandozások elleni védekezés viszont azt eredményezte, hogy az összezsugorodott ci vitást fallal vették körül. Ez a várszerű civitas, a francia cité, az angol city lett a városmag, de hasonló szerepe lett az ugyancsak várszerűen erődített monostornak és a főúri lakótoronynak (donjon). Ezek árnyékában, a vár biztonságot nyújtó falai előtt létesülnek azok a kezdetben egyutcás kereskedőtelepek, távolsági kereskedők rakodói, pénzverő műhelyei és vásárhelyei, amelyek a helyi kézművesség és a környékbeli földművesek, halászok piachelyévé is válnak. Ezt a telepet nevezték a latin vicus 'utca' szóból eredő germán névvel tuik-nek, s többnyire ez fejlődött egy-egy civitas vagy vár burgus-ává, városává; a bourgeois: Bürger, vagyis a polgár lakhelyévé. Ez a kettősség: a régi vár s mellette az iparos-kereskedő város, melyet utóbb szintén fallal vettek körül, jellemzi a Közép-Franciaország és a Rajna közötti városokat. Az ilyen ikertelepülés, egyiknek magjában egy székesegyház, másikéban a piactér és plébániatemplom, többnyire egymáshoz tapadva fejlődött, majd a várfalat a magyar kalandozásoktól kezdve kiterjesztették az elővárosra, kikötőhelyre, vásártérre is (így Namur, Verdun, Metz, Châlonssur-Marne, Cambrai, Troyes). Van eset arra is, hogy a külvárosi templom vagy kolostor is