Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

egyrészről a föld ura biztosítja a közösség zavartalan életét és fejlődését, másrészről viszont megállapítja, hogy a közösség mivel tartozik. Köthet az úr szerződést személyekből álló érdekközösséggel, például helyi kereskedőszövetséggel, germán nevén gildé-ve\ vagy utazó kereskedők társulásával, az úgynevezett hanzá-val, a kiváltságos város azonban mégsem ezekből, hanem a territoriálisán szervezett helyi közösségekből vezethető le. Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy kiváltságot mindig az egész városközösség együttesen kapott. A több birtokos között megoszlott város többféle jogviszony között élt. Volt különbség kezdetben a régi városmag, a civitas lakói, latinul a civis-ek, valamint az új városrész, a wik vagy a burgus ~ burgum lakói, latinul a burgensis-ek jogi helyzete között is. A fejlődés útja azonban évezredünk kezdetétől afelé vezetett, hogy egy birtokos kezén a két közösség egybeolvadt, és egységes jogot nyert el. Az ilyen fokozatosan kialakult városközösségekben a kiváltságolás hosszú folyamat betetőzése volt, eltérően a későbbi, telepített városoktól, amelyek esetében az alapításkor adott kiváltságok egy fejlődés elindítójává válhattak. A birtokos által adott kiváltságok lényegében három csoportba oszthatók: 1. az úr biztosítja a közösséget arról, hogy szabadon, illetőleg saját szokásai szerint élhet; 2. biztosítja a közösség gazdasági fejlődését, 3. biztosítja a közösség és az azt alkotó egyének védelmét. 1. A közösség szabadsága a libertás, a fokozatosan kifejlődött régi városokban a közösség saját szokásai szerint való életét, a helyi szokásjog megtartását jelentette, míg telepített közösségekben rendszerint azt a bevált idegen szokásjogot (például magdeburgi, lübecki, iglaui jog), amelyet a telepítéskor nyertek, s amely a közösség által befogadottakra is érvényessé vált. Ebben történik intézkedés az igazságszolgáltatás módjáról. A közösség saját szokásai szerint való életének záloga a szabad bíróválasztás és papválasztás. Kiegészíti ezt a bíráskodásban és a közigazgatásban segítséget nyújtó tanács választása, amely a hely fontossága szerint általában huszonnégy, tizenkét vagy hat esküdtből áJJ. A bírót és esküdteket mindig a vagyonos rétegből, a patríciusok közül választják; ezek képviselik a kommunitást. Jogi szimbóluma a pecsét. 2. A városi közösség gazdasági fejlődését a megélhetési terület és vásárhely megléte, valamint a távolabbi kereskedés lehetősége biztosítja. A közvetlen megélhetést biztosító mezőgazdasági termelés nélkül a középkori város sincs meg, s ez megkívánja elegendő terület: szántóföld, legelő és fahordáshoz szükséges erdő birtoklását, vagy legalább is a várost ellátó mezőgazdasági háttér meglétét, mely a városi piacra termel, s abból él. A vásár földesúr és közösség között többnyire nem megállapodás tárgya, mert a vásár létesítése nem a két féltől függ, hanem mint felségjog, uralkodói adomány révén jut a birtokos kezére, hasonlóan a földbirtokhoz és a vámhoz. A kereskedő lakosság érdekeit biztosítja a vámmentesség, amellyel az uralkodó az illető hely kereskedőit mentesíti egy meghatározott területen vagy az egész országban fizetendő helyi vámok alól. A városfejlődéshez mindhárom elengedhetetlen, mert a mezőgazdasági terület önmagában csak a falu, ez és a vásár pedig legfeljebb a mezőváros életlehetőségét biztosítja. 3. A közösség zavartalan életműködésének előfeltétele volt a védelem. A védelmet statikusan biztosította a feudális vár és a települést körülvevő fal, dinamikusan azonban csak az a hatalom, amelyet az úr nyújtani tudott. A városi kiváltságokban biztosítják a polgárokat vagy telepeseket a közbéke fenntartásán túl a királyi tisztviselők beavatkozása, beszállásolása, és az idegenek beköltözése ellen, a városon belül és kívül pedig védelmet biztosítanak az utazó kereskedőknek és árujuknak. Az elmondottakból következik, hogy a városi élethez nélkülözhetetlen védelmet csak uralkodók vagy tartományurak (hercegek, főpapok) tudtak nyújtani; kisebb birtokosok — nyugaton és keleten egyaránt — legfeljebb mezővárosok életlehetőségeit tudták biztosítani a vásári béke fenntartásával. A városfal kiépítését az uralkodó a polgárokra háríthatta, de ahol a város az ország védelméhez is hozzájárult, az uralkodó is részt vállalt benne, mint például Babenberg III. Lipót a magyar határ felé néző osztrák városok körülfalazásában. A közösséget alkotó polgárok egyéni szabadságának biztosítéka a ,,szabad költözés" joga, amely a polgárnak lehetővé teszi, hogy amennyiben a gazdasági életben nem érvényesül, vagy jogaiban sérelmet szenved, urát elhagyja, és máshová költözzék. Az uralkodó vagy tartományúr által a városnak adott kedvezmény nem jólelkűség eredménye, hanem előrelátó anyagi meggondolásból fakad; befektetés ez, amelyet a fejlődő város busásan megtérít. Az elengedett különféle adók helyett a polgárság többnyire egy összegben adózik; ennél is magasabb bevétel adódik a városban szedett vámokból (vásár-, út-, rév-, kapuvám stb.). A városi kiváltságlevelek, főként a kezdeti időszakban — Itáliában a X. század végétől, Spanyolországban és Franciaországban a XI. századtól, Németországban a XII. század elejétől nem terjeszkedtek ki a földesúr és a közösség közt létrejött megállapodás minden pontjára,