Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

A két duovir és hatáskörük Az aedilisek és feladataik Summa honoraria A bennszülött vezető réteg részvétele Colotiia Aquincum mes költségeket kívánó tisztségekre csak megfelelő anyagiakkal rendelkező emberek pályázhattak sikerrel. A megválasztott tisztségviselők közül a duoviri iure dicundo, mint címük is elárulja, bizonyos bíráskodási jogkörrel rendelkeztek, amely a 11. században a város és a hozzácsatolt eraviszkusz civitas lakói közt felmerült polgári peres ügyek intézésére szorítkozott. A büntető jog körébe vágó súlyosabb esetek, mint az emberölés, kiskorúak vagyonának eltulajdonítása, felségsértés (crimen laesae maiestatis) vádjainak elbírálása a tartományi helytartó hatáskörébe tartozott. A korlátozott bírói hatáskör mellett a duoviri eléggé széles körű pénzügyi hatáskörrel rendelkeztek. Meghatározták a város egyévi költségvetését. Utalványozták a kiadásokat. Munkájukban a 11. században talán az aedilisek, a III. században bizonyos, hogy a quaestorok támogatták. Minthogy a duoviri éppúgy, mint az aediles és a quaestores megválasztásuk előtt kötelesek voltak nagyobb összegű óvadékot vagy annak megfelelő jelzálogot a tanácsnál letétbe helyezni, a látszólag kötetlen pénzügyi gazdálkodás a városi közösség szempontjából megfelelő biztosítékkal rendelkezett. A tanács különben bármikor elszámolásra szólíthatta fel a hivatalban levő duovireket, akik az esetleges hiányokért anyagilag feleltek. A rendelkezésünkre álló kevés adatból is arra következtethetünk, hogy a város tisztviselői ügyesen gazdálkodtak. A központi kormányzat legalábbis a III. század közepéig tudomásunk szerint csupán egy ízben kényszerült arra, hogy pénzügyi biztost (curator rei publicae) nevezzen ki az aquincumi városi háztartás rendbehozására. Az illető, Aur. Audentius, a helyi vezető réteghez tartozott.

30 A század második felében azonban már Aquincumban is állandósulhatott a curatori intézmény. A rangban második tisztségviselő pár, az aedilisek feladatkörébe tartozott a városi lakosság gabona- és élelmiszer-ellátásának biztosítása (cura annonae). Az alimentatióval kapcsolatban az aediles ügyeltek fel a piacra kerülő áru minőségére, valamint a piaci árak alakulására. Ellenőrizték az árusoktól használt mérték- és súlyegységeket. Az ipari műhelyek, edényárusok ellenőrzése is hatáskörükbe tartozott. Az árusokkal szemben fenyítő hatalmuk volt, és kisebb pénzbírságot is kiszabhattak. Az aedilisek felügyelete kiterjedt a városi középületek, közutak javítására, ilyenek építésére, a közterületek (terek) felhasználására. A város területén levő közfürdők ugyancsak ellenőrzésük alá tartoztak. A II. századi Aquincumban az aedilisi hivatal vállalása módot adott arra, hogy helyi, illetőleg vidéki peregrinus, helyesebben talán latin-jogú elemek bekapcsolódjanak a város vezetésébe. Azok a város vagy az eraviszkusz civitas területén élő szabad születésű, de nem teljes jogú, módosabb emberek ugyanis, akik addig még nem részesültek a római polgárjog adományozásában, az aedilisi hivatal vállalásán keresztül nyerhették el saját személyükben és egyúttal családtagjaik számára a római polgárjogot. Ez a lehetőség egyrészt utat nyitott, hogy a városi vagy vidéki újgazdagok a municipium vezető rétegének soraiba emelkedjenek, másrészről lehetővé tette, hogy a városi tanács a bennszülött lakosság gazdaságilag erős, új elemeivel egészüljön ki. A municipalis papi tisztségekre, a flamúiatusra és a pontificatusra pályázókat a II. században valószínűleg ugyancsak a curiákba osztott polgárság választotta. Fentebb már jeleztük, a tisztségekre pályázóktól megkívánták, hogy már jelölésük alkalmával bizonyos összeget (summa honoraria) fizessenek be a városi kincstárba. Az összeg nagysága városok és a megpályázott tisztség rangjától függően változott. Az összeg alsó határát valószínűleg a helyi gyakorlat, esetleg a városi tanács erre vonatkozó külön rendelete szabta meg. A tanács el is tekinthetett a csekélynek tartott összeg befizetésétől, ilyen esetben azonban csupán azt jelezte, hogy ennél bőkezűbb adományt vár a hivatalra pályázótól.

31 A II. századi feliratok ilyen vonatkozásban eléggé szűkszavúak, s ezért közelebbről nem ismerjük, hogy az általános gyakorlat hogyan érvényesült az aquincumi municipiumban. A Marcus-háborúkig a, polgárjogot nyert bennszülött elemek játszottak vezető szerepet a város igazgatásában. Marcus Aurelius idejében találkozunk az első olyan aquincumi duovirrel, aki Titus Flavius neve után ítélve korábban betelepült dél- vagy nyugat-pannon család leszármazottjának tekinthető.

32 Aligha a véletlen szeszélye, hogy a város colonia rangra emelésének évét megelőzően Aquincum egyik duovirje és mindkét aedilise szintén már nem a bennszülött arisztokrácia képviselője, hanem a régebben bevándorolt italikusok, illetőleg nyugati tartománybéliek leszármazottja.

33 Az ismert példák arra is utalnak, hogy a II. század végétől kezdve a város vezetésében mindinkább néhány módosabb család befolyása érvényesült. Lehetséges, hogy ennek a jelenségnek előzményei még Aquincum municipium időszakába nyúlnak vissza. A II. századból ismert kevés számú feliratos emlék egyelőre azonban nem teszi lehetővé ennek felismerését. Septimius Severus 194-ben az aquincumi municipiumot colonia rangra emelte. A város ettől kezdve büszkén viselhette a colonia Aelia Septimia Aquincum nevet, és a tanács éppemígy,