Katona Csaba - Rácz Attila: Hangulatjelentések a fővárosból 1988. októberétől 1989. októberéig - Budapest Főváros Levéltára Forráskiadványai 11. (Budapest, 2010)

A hangulatjelentések elé

bűne, tartják.” Ez a véleményalkotás már egyértelműen a politikai erjedés eredménye, aminthogy az is, hogy „sokan emlegetik a külföldi tőke bevonásáról, hogy több felé vagyunk elkötelezve. Ugyanakkor a nép nem nagyon érti meg, hogy hová lesz az a sok pénz, amit felvettünk már.” Egyértelmű, itt kritikus hangnem érhető tetten, ez nem ugyanaz a nézőpont, mint amely a többpártrendszer létrejötte miatt fejezte ki aggodalmát. S ez a hangütés az iskolákban is tetten érhető: „A társadalomban egyre erősebb az igény, hogy tudja, kik a felelősek a jelenlegi gazdasági válságért.”

Hiba lenne nem kiemelni Grósz Károly pártfőtitkár és volt miniszterelnök személyét: ma úgy mondanánk, hogy megosztotta a közvéleményt. A Taverna jelentéséből - bár nyilván nem a főtitkár orgánumában, hanem hangvételében vált érzékelhetővé a jelzett differencia - ez világosan kiderül: „Nagyon sokan felfigyeltek a pártvezető hangjára, mintha eddig más stílusban beszélt volna hozzánk.” Ha az 1988. november 29-i pártaktíván elhangzott, fehérterrorral riogató beszédre gondolunk, nehéz lenne cáfolni a meglátás valóságmagvát.

Az ELTE pedagógus szervezetéhez beérkező hangulatjelentések között kifejezetten kemény hangú értékeléseket is lehet olvasni róla: „Grósz Károly beszédeinek igen negatív volt a visszhangja. Sokan úgy ítélik meg, hogy a pártfőtitkár sportcsarnokbeli, borsodi kijelentései önellentmondásosak, visszalépést jelentenek a korábbi állásfoglalásokhoz képest. Éles, a korábbi időszakra jellemző megfogalmazásai árthatnak a magyarországi reformfolyamat mértékadó nemzetközi megítélésének.” (Ugyanitt az is olvasható, hogy a pedagógusok Pozsgay Imre és Berecz János megnyilvánulásait ellenben pozitívan fogadták, ám miközben „a társadalomban beindult a politikai reformfolyamat, - úgy tűnik - pártunkban nem történik semmi.”)

Mások számára viszont még mindig a reményt jelentette, hogy Grósz, habár immár „csak” pártfőtitkárként, de még dolgozik az ország javáért. Ok vélhetően azt várták, hogy a párt, ahogy korábban is, felszámolva a káoszt és anarchiát, határozottan irányt mutat a népnek: „Grósz Károly a pártvezetésbe való - az állami funkcióitól való megválását követő - csak a politikai munkát iránytó bekapcsolódását helyesléssel és várakozással fogadta a tagság. A várakozást olyan értelemben, hogy tisztázódnak az ideológiaipolitikai kérdésekben a pártelképzelések, egyértelműbb és határozottabb politikai útmutatást tud kialakítani a pártra vonatkozóan.”

Az állampárt irányításához szokott, a paternalizmus kényelmébe magát belakó párttagság már említett ideológiai és gyakorlati zavara tükröződik számos más esetben. Miközben egyfelől „demokratikus dolog”-ként tekintenek a váratlanul felbukkanó nyílt vitára, kendőzetlenül írják le, hogy ez zavart is szül, hiszen nem ezt szokták meg. Apró jelzés mindez, mondhatni történelmi nyom, de világosan jelzi az átalakulás mértékét, azét az váltósáét, amelyet ekkor élt át Magyarország, és amely átalakulást annak a pártnak kellett levezényelnie, amelynek tagsága ily kettős érzülettel állt az események előtt.

Rögzítették azt a fontos tényt, hogy a „főváros 200 000-es párttatsága nagy politikai erő”, valamint azt sem hagyták említés nélkül, hogy jónak tartották a „kommunistákhoz és a lakossághoz intézett nyílt levél mondandóját”, amely az egész napos budapesti párt- aktíva-értekezlet alakalmából született meg, de kétségek merültek fel, hogy „a tagság

15