Koltai Gábor - Rácz Attila: A Magyar Szocialista Munkáspárt budapesti ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei II. 1957. április 1.–1957. május 27. - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 10.
okozhat. A koncertet mégis megrendezték, a párt engedélyével, a Népfront imbisze alatt. Ez a példa látszólag periférikus, mégis világosan tükrözi azt az idegtépő felemás állapotot, melyben akkor dolgoztunk. Saját akaratunkon kívül is az események fősodrába kerültünk, s így nap mint nap tapasztalhattuk, hogy a Politikai Bizottság szinte minden nap kontrakarilozta [sic!] önmagát. Egész szeptembert, októbert ez jellemezte. Amit hétfőn szenvedélyes vitákban védtünk, arról kedden kiderült, hogy nem igaz, nem helyes. Amit szerdán betiltottak, csütörtökön engedélyezték. így volt ez az október 6-ai ünnepéllyel, Rajk temetésével, Farkas [Mihály] letartóztatásával stb. Magyarázatul persze nem szolgál, de tény, hogy én ebben az elvtelen harcban, összevisszaságban teljesen felőrlődtem. Joggal vetődik fel azonban a kérdés, hogy végső soron egyetértettem-e azzal, ami akkor a Petőfi-körben és a Petőfi-kör körül történt. A felelősséget feltétlenül vállalni akarom. Én a Petőfi-körben egy egészséges hajtást, a XX. Kongresszus termékenyítő hatásának egyik jelét, a dogmatizmus, a tespedtség leküzdésének egyik fegyverét láttam. Biztató jelnek tartottam, hogy a Petőfi-kör körül gyülekezni kezd az a fiatal marxista értelmiség, mely a MADISZ-ban, a NÉKOSZ-ban, a SZIT-ben, a Diákszövetségben került közel a kommunista mozgalomhoz, de az utóbbi években elkedvtelenedett. Ugyanakkor láttam, hogy kétes elemek is csapódnak a Petőfi-kör áramlásához, de ezt leküzdhető veszélynek tartottam. Azzal kezdettől fogva csatáztam - ma már világos, hogy eredménytelenül -, hogy a párt belső súlyos gondjait ne a Petőfi-körben boncolgassuk. A harc eredménytelenségét azonban akkor - s hozzáteszem bizonyos fokig még ma is - azzal magyaráztam, hogy a XX. Kongresszus nyomán hatalmas energiák halmozódtak fel, amelyek utat kerestek maguknak, s a párt nem teremtette meg azokat a fórumokat, melyeken ezek a feszültségek feloldást vagy levezetést találhattak volna. Ami az úgynevezett Nagy Imre-csoportot illeti, senki sem tudta pontosan körülhatárolni, hol kezdődik, hol végződik ez a csoport. S ehhez még talán azt is hozzá kell tenni, hogy az elvtelen visszavonulás és számos más tény következtében szeptember, október hónapban én magam is egyre jobban kezdtem hinni Nagy Imre igazában, s abban, hogy a párt vajúdó kérdéseit Nagy Imrével együtt tudjuk csak megoldani. Ennek logikai következménye az volt, hogy Tánczosékkal folytatott állandó vitáinkban, melynek magva a Nagy Imre-ügy volt, én októberben lényegileg az ő álláspontjukat láttam igazolva, s ennek jegyében kértem, hogy együtt a Nagy Imre-ügy rendezésével az ő ügyüket is rendezzék. Közben a feszültség egyre nőtt. Az ellenforradalmi veszély egyre inkább fenyegetett. Én Mező elvtárssal együtt - kit a Petőfi-körben folyó vitákról mindig a legnagyobb részletességgel tájékoztattam - többször jártam Kovács István elvtársnál, hogy jelezzem, az ifjúság és különösen az értelmiségi ifjúság körében egyre több gyúanyag halmozódott fel. Én az októberi napokban azt hittem, hogy ezen úgy lehet segíteni, hogy élére kell állni, és mederbe kell téríteni az ifjúság követeléseit, kihámozva ezekből a követelésekből a pozitív magot. Meg voltam például győződve a rétegszervezeti politika helyességéről, s annak megvalósítását több alkalommal is javasoltam a DISZ Intéző Bizottság tagjainak. A[z október] 23-ai tüntetés előkészítéséről 19-én szereztem először tudomást. A Budapesti Pártbizottsággal egyetértésben mindent megtettünk a megakadályozása érdekében. Amikor azonban a 22-éről 23-ára virradó éjszaka már nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy feszültség következtében a tüntetést feltartóztatni nem lehet, az előbb említett elvi megfontolásból kiindulva (hogy ha megakadályozni nem lehet, álljunk az élére) én is javasoltam a
