Koltai Gábor - Rácz Attila: A Magyar Szocialista Munkáspárt budapesti ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei I. 1956. november 8.–1957. március 26. - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 10. (Budapest, 2008)

Függelék

Az imperialista nagyhatalmak a második világháború után Indiától Marokkóig - Kínáról, Vietnámról, Észak-Koreáról nem is beszélve - rákényszerültek arra, hogy a gyarmati felszabadító harcok nagyméretű megnövekedése következtében különböző engedményeket tegyenek. Ebből egyesek, nemcsak a tudatos imperialista propagandisták, hanem magukat marxistának valló újságírók, politikusok között is akadtak olyanok, akik azt a következtetést vonták le, hogy a fenti marxista-leninista tétel „dogmává merevedett", ma már nem érvényes. Az új helyzetben nálunk is akadtak olyanok, akik „újszerűen" értelmezték a gyarmatokon lejátszódó eseményeket. Azt az illúziót keltették, hogy a gyarmatoknak az imperialisták általi önkéntes felszabadításának korszakába jutottunk el. De az illúziókat a tények szétrombolták. Amikor arról volt szó, hogy az angol, francia pozíciókat a felszámolás, vagy legalábbis a komoly meggyengítés veszélye fenyegeti Cipruson vagy Algériában, akkor a gyarmattartók a liberális engedmények módszerét a nyílt fegyveres erőszakkal, a legkíméletlenebb terrorral váltották fel. A gyarmatosítókat a legérzékenyebben a Szuezi-csatorna júliusban történt államosítása érintette. Azonnal hozzákezdtek ahhoz, hogy gazdasági nyomással, az ENSZ-beni politikai zsarolással, katonai fenyegetőzéssel, ciprusi csapatösszevonással, Földközi-tengeri flottamozdulatokkal megfenyegessék Egyiptomot. Már a nyár végén el voltak szánva a fegyveres agresszióra. Miért? Mert elsősorban Egyiptom, mint a legerősebb ország a közel-kelet térségében veszedelmes követendő példát jelentett a térség többi országai számára. Egyiptom függetlenségének eltiprása viszont a gyarmati rendszer szétesésének megakadályozására irányuló nagyszabású akció kezdetét jelentette volna. Külön jelentősége van magának a Szuezicsatornának, amelyet egy francia újságíró az angol és francia gyarmatbirodalom ütőerének nevezett, amelynek elvágása a gazdasági vérkeringés súlyos megbénítását eredményezné a közlekedés, az olajellátás szempontjából. Ezért Anglia és Franciaország Izraellel együtt gondosan előkészítette az Egyiptom elleni akciót. Selwin Lloyd angol külügyminiszter az angol alsóházban az Egyiptom elleni agresszió megkezdésének okául a harcoló felek, Izrael és Egyiptom „szétválasztását" jelölte meg. Noel Baker, munkáspárti képviselő azonban leleplezte ezt a nyilvánvaló hazugságot. Rámutatott arra, hogy „Selwin Lloyd külügyminiszter szavainak gondos megvizsgálása után arra a következtetésre lehetett jutni, hogy a kormány előre tudott Izraelnek Egyiptom elleni támadásáról és ennek megfelelően dolgozta ki terveit." Még világosabban leplezte le az angol, francia agressziót Tito elvtárs: „Egyiptomot először Izrael támadta meg, azután pedig Anglia és Franciaország. Ezt az agressziót valószínűleg együtt készítették elő, és a támadás pillanatát akkor választották meg, amikor Magyarországon a jól ismert sajnálatos eset már megtörtént. Számukra a magyarországi zűrzavar csak jól jött, mert már felkészültek. Anglia és Franciaország felhasználták Izraelt, hogy ürügyük legyen azt mondani: biztosítanunk kell a Szuezi-csatornát. Ez a legtipikusabb agresszió, ami semmiben sem különbözik az egykori gyarmattartó hatalmak egykori klasszikus agresszióitól. Tökéletesen ugyanaz." Gyalázatos szerepet játszottak az agresszióban a francia szociáldemokraták, Guy-Mollettval az élen. Most nem győzik a Szovjetuniót rágalmazni, amiért az a magyar munkásosztály, a szocializmus érdekében lépett fel, de ugyanakkor elhallgatják - Togliatti szavaival élve az első világháborút megelőző árulásukhoz hasonlítható mostani tevékenységüket, amelyet a francia milliárdosok, az imperializmus stabilizálása érdekében folytatnak. A francia szocialisták - hangsúlyozta Tito elvtárs - „ismét megmutatták, hogy a leghűségesebb szolgái