Koltai Gábor - Rácz Attila: A Magyar Szocialista Munkáspárt budapesti ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei I. 1956. november 8.–1957. március 26. - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 10. (Budapest, 2008)
Függelék
Az ellenforradalom taktikája az ún. „Nagy Imre kérdésben" Az október 23-át követő események az elvi és politikai kérdések egész halmazát vetik fel. Ezen írás nem tart igényt arra, hogy akár csak vázlatosan is állást foglaljon a legfontosabb kérdésekben is, csupán egy kérdésre próbál választ adni, nevezetesen arra, hogy az ellenforradalmi erők hogyan próbálták felhasználni a Nagy Imre személye körül kialakult politikai harcot saját érdekükben. Nem tartjuk feladatunknak tehát még azt sem, hogy jelen írás kereteiben a szükségesnél részletesebben elemezzük Nagy Imre tevékenységét, csupán arra szorítkozunk, hogy bemutassuk - elsősorban október 23-a után - az ellenforradalom taktikáját ebben a kérdésben. Az október 23-a körüli események egyik központi alakja Nagy Imre volt. Természetesen hiba volna nem társadalmi okokra visszavezetni az október végi, november eleji osztályharcok mozgatórugóit, és túlzottan előtérbe állítani egyes személyek szerepét, mégis az ún. „Nagy Imre-kérdést" érdemes közelebbi vizsgálat tárgyává tenni. A Nagy Imre személye körüli harc ugyanis messze túllépte a személyi kereteket, és nem egy esetben a hatalomért folyó harc álcázására, vagy éppen eszközéül szolgált. Már jóval október 23-a előtt különböző érdekek és rétegek csoportosultak Nagy Imre köré. Az egyik ilyen réteg becsületes, a szocializmushoz hü emberekből, részben kommunistákból állt. Ez a réteg szembefordult a pártvezetés akkori hibáival, úgy látta, hogy a párt élén álló akkori vezetők nem képesek végrehajtani azt a változást, melyet az SZKP XX. Kongresszusának tapasztalatai alapján szükségesek voltak Magyarországon. A vezetéssel elégedetlen, de a szocializmushoz hü elemek egy része úgy látta, hogy Nagy Imre személye megfelelő biztosítékot jelentene e változások megvalósulásához.^ 7 Mások az 1953. júniusi kormányprogram képviselőjét látták Nagy Imrében, úgy vélték, hogy e kormányprogram csak azért nem került egészében végrehajtásra, mert Nagy Imrét ebben megakadályozták, s úgy gondolták, hogy Nagy Imre esetleges miniszterelnöksége visszatérést jelenthetne az 1953. júniusi programhoz. 538 Egy másik (főleg értelmiségi) réteg Nagy Imrében a „liberalizálás" zászlóvivőjét látta. Ez a réteg félreértette és félremagyarázta az SZKP XX. Kongresszusát, letért a marxizmusleninizmus alapjairól és revizionista, nacionalista nézeteket kezdett hangoztatni. Ennek a csoportnak egyik lényeges jellemző vonása az egyoldalúság volt. Harcolt balfelé, anélkül, hogy jobbra elhatárolta volna magát. Bírálta a tényleges (és nem egyszer a vélt) hibákat anélkül, hogy az eredményeket is meglátta volna, vagy pozitív programot dolgozott volna ki. Politikailag ez a csoport a polgári demokráciához közeledett, „tiszta demokráciát", „teljes demokráciát", teljes szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot követelt, megfeledkezve arról, hogy országunkban vannak még ellenséges erők, és hogy minden demokrácia egyúttal diktatúra is, s a demokrácia csak bizonyos osztályok számára demokrácia, mások számára 537 Nagy Imre és az ún. Nagy Imre-csoport forradalom előtti tevékenységéről ld.: Rainer 1999. 143-233. p., vö. Berecz 1986. 45-50. p. 538 1953. június 27-28-ai ülésé az MDRiKV feltárta a pártvezetés alapvető hibáit. Az elfogadott határozat szólt a kollektív vezetés hiányáról, a személyi kultuszról, a párton belüli demokrácia megsértéséről. Kijelölték az új gazdaságpolitika legfőbb irányelveit. Az országgyűlés 1953. július 3^t-én tartott ülésén a kormány elnökévé Rákosi Mátyás helyett Nagy Imrét választotta. Nagy Imre július 4-én a rádióban elhangzott kormányfői programbeszédében ismertette az új politika irányvonalát a közvéleménynek. A miniszterelnöki expozé 1953. július 4-én. In: A Nagy Imre vonal. 248-266. p. A beszéd elő- és utótörténetéhez: 7'. Varga, 1998.
