Források Budapest múltjából V./a 1950-1954 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1985)

ELŐSZÓ

naszaikra, bajaikra megoldást kívántak. Ezeken a „rendezvényeken" a fő napirendi pontok a lakáskérdés, az ellátás nehézségei, a mindennapi sorbanbállás panaszai stb. voltak. Miután a tanácstagok ezekre a problémákra érdemleges választ adni nem tudtak - nem is tudhattak - a lakosság érdeklődése a gyűlések, fogadóórák iránt egyre csökkent és ezzel párhuzamosan csökkent a tanácstagok aktivitása, megjelenése a tanácsüléseken és más rendezvényeken. (Míg 1950-ben részvételük 85%-os volt, 1952-ben 35-40%-os.) S mivel a törvény szavai szerint a tanácsok hatalmi szerveknek is minősültek, a lakosság a tanácsi intézményekben látta a bajok forrását. Amilyen arányban nőtt a lakosság kritikája a tanácsokkal szemben, olyan mértékben kényszerültek felvállalni a vezető tisztségviselők a fővárosi, kerületi- területi érdekek képviseletét. Eszközrendszerük azonban nagyon is korlátozott volt! Hogyan gazdálkodott a fővárosi (és mindegyik megyei) tanács? A törvény szerint „biztosítják a tervszerűséget az állami élet minden vonatkozásában, ellátják a gazdasági, társadalmi és kulturális vezetés feladatait, valamint az államigazgatás helyi tennivalóit." A Fővárosi Tanácsnak ugyan voltak bevételei, de ezek felett is a kormányzat rendelkezett. A fővárosi tanács irányítása alá tartozó vállalatok nyereségét és veszteségét a költségvetésben tervezni kellett. Ugyanezek az összegek ugyanakkor részét képezték az egyes tárcák költségvetésének is. A tanácsi tervezésről sem a törvény, sem a végrehajtási utasítás nem rendelkezett. Gyakorlatilag nem is létezett, egységes fővárosi terv 1953-ig nem készült. A vállalati keretszámok az Országos Tervhivataltól indultak ki és a minisztériumok közvetítésével jutottak le a vállalatokhoz. Az ezután készült ún. vállalati előtervet a minisztériumok összesítették, megküldték az Országos Tervhivatalnak, az felsőszintű jóváhagyásra benyújtotta. Ez a népgazdasági szintű előtérv aztán a tervszámok jóváhagyása után az előző úton visszakerült véglegesítésre. Ennek alapján elkészült a vállalatok részletterve, ami jóváhagyásra került. A tanácsok tervei tehát részét képezték a szakirányító minisztérium tervének. A terveknek volt egy ún. tágabb (teljes) és szűkebb köre is. A „szűkebb"-et, amelybe tartozott a termelés, a forgalom, a fejlesztés és a beruházás - a minisztériumokkal párhuzamosan, be kellett nyújtani az Országos Tervhivatalnak is. Ugyancsak az utóbbira vonatkozó tervet a minisztériumok is eljuttatták az Országos Tervhivatalnak. A minisztériumok aztán „saját" jóváhagyott tervükből feladatot, beruházási összeget, bért, energiát, anyagot „juttattak" a Fővárosi Tanácsnak - természetesen a „saját" minisztériumi igényük kielégítését követően. Fővárosi előirányzat tehát nem létezett, csak az „odautalt" pénz, anyag stb. számszaki összesítése. Még ezeken a korlátokon belül is újabb megszorító kategóriák érvényesültek. Pl. a beruházások három kategóriába soroltattak. Tanácsi döntés alá csak a III. kategória tartozott, az, amelyiknek felső határa az 1 milliót nem haladta meg. Az efölötti termelő és nemtermelő, tanácsi szférában realizált beruházások is minisztériumi tervekben szerepeltek. A centralizáció odáig terjedt, hogy nemcsak a tanácsi szervezet, de a tanácsi létszám és bérkeret is belügyminisztériumi hatáskörben volt. A tanácsi vállalatok működését lényegében a szakminisztériumok irányították. Napjainkban, midőn 1985 áprilisában az országgyűlés a terület- és település fejlesztéséről és ebben a tanácsok hatásköréről évti-