Források Budapest múltjából V./a 1950-1954 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1985)
ELŐSZÓ
raiban nőtt a szakképzettség, iskolázottság. A béke jótékony hatása kiterjedt az élet minden területére: felépültek a hidak, eltűntek a romok, megszépültek a házak, játszottak a színházak, olcsó és remek könyvek sokaságát vették kézbe az emberek, a munkaverseny mozgalom feszítettsége váltakozott az addig ismeretlen balatoni és egyéb szakszervezeti üdüléssel. Terveztek újra az emberek. A főváros vezetése a folyamatot helyénvalónak tartotta, úgy vélte - alapjában helyesen - hogy rá tartozik minden, ami a főváros lakosságát érinti, csak szeretett volna hozzá megfelelő hatáskört is kapni. A fővárosi és kerületi tanácsok vezető szerve, a végrehajtó bizottság az ötvenes évek legelején hetente összeült, hogy valamiféle módon megtárgyalja és döntést hozzon a napirendre tűzött kérdésekről. A napirendek súlya és fontossága természetesen igen eltérő volt egymástól. Az első, a megalakulást követő években - szinte természetesen - a leggyakoribb tárgy a tanácsok szervezetét érintő rendelkezések realizálása volt. Kétségtelen azonban az is, hogy a felmerült gondok megoldásában nem ritkán ezek jelentőségét túlbecsülték . A végrehajtó bizottság keze is megvolt kötve; hiszen rendeleti kormányzással naprakészen jelölték ki feladatait, alig gyakorolt fennhatóságot az ágazati minisztériumok szakmai alárendeltségében működő osztályok fölött, a centralizált nomenklatúra rendszerben személyi döntéseket is alig foganatosíthatott. Jelen kritikánk közel sem retrospektív. Hiszen ez idő tájt nemcsak a társadalmi és népgazdasági folyamatokban lényeges, meghatározó jogok kerültek a központi szervek hatáskörébe, hanem a helyben megoldható ügyek, sőt részletdöntések is. Az eljárások bonyolultak voltak. Egyrészt túlszabályozottak, ezért bürokratikusak, másrészt ezek a szabályok folyton módosultak, s ezért instabillá tették az igazgatás munkáját. Ez a helyzet fokozta a Fővárosi Tanács felelősségét, növelte terheit. Némiképp hasonló volt a viszony a városi és kerületi tanácsok között. Ez utóbbiak nem keltek önálló életre, mesterségesen létrehozott igazgatási egységek maradtak. Ennek ellenére is reális érdekeket hordoztak, amelyek időnként tudatossá is váltak. Az esetek nagy részében a szükséges anyagi eszközök hiányában ezek érvényesülését a központi városi és általános társadalmi érdekek joggal korlátozták. A gazdaságpolitika ágazatcentrikussága ezt a tehertételt felfokozta: elnyomta a kerületi érdekek esetleges érvényesíthetőségét, mintegy szembeállítva a központi kötelezettségekkel. Sajátos ellentmondás bontakozott ki. Mivel a politikai szervezet területcentrikus volt, az érdekérvényesítésre is ez az egyetlen csatorna maradt. Viszont a fővárosi és kerületi vezetőket a felsőbb politikai vezetés határozottan az irányba befolyásolta: a partikuláris érdeket mint általános társadalmi érdekeket és célokat akadályozó tényezőként kezeljék. Mi sem természetesebb, hogy ezek után a kerületi vezetők minden jószándékuk ellenére a lakossági igényektől eltávolodtak, s végső soron a lokálpatriotizmusnak a társadalmi aktivitásban rejlő erőforrásáról lemondtak. A centralizáció fent jelzett kettős szorítását legjobban a fővárosi tanács vezetője jellemezte - már múltidőben, 1954-ben - a tanács négyéves munkájának értékelése kapcsán: „A népgazdasági tervezés eddigi rendszere mellett a tárcák jogkörébe tartozott, hogy a
