Források Budapest múltjából III. 1919-1945 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 3. (Budapest, 1972)

I. BUDAPEST A FEHÉRTERROR, AZ ELLENFORRADALMI RENDSZER BERENDEZKEDÉSE ÉS A KERESZTÉNY KÖZSÉGI (WOLFF) PÁRT VÁROSHÁZI EGYEDURALMA IDŐSZAKÁBAN (1919. augusztus—1925. május.)

az ország népe saját fővárosát teszi felelőssé azért, hogy a sír szélére jutottunk?! Mert a vesztett háborúnál nagyobb szerencsétlenség volt, hogy sorsdöntő pillanatainkban is annak a városnak kezében volt a szó hangja s a cselekvés hatalma, melytől idegenek voltak a magyarság faji erényei és energiái s mely bármelyik ellenségünknél többet ártott nemzeti irányú fejlődésünknek. Budapest bűnét tisztán és komoran látja már egész népünk s ezért a vidék ellenséges hangulata a fővárossal szemben nem politikai agitáció, vagy egyéb mesterkedés eredménye, hanem egyedüli szülőoka az öntudatra ébredt ország élniakarása, mely magyar szívet, magyar szellemet követel s így szükségképpen összeütközésbe került Budapesttel, mely méltatlan lett a magyar sorsot, jövőt egyedül intézni, mert sem erkölcsi, sem kulturális felkészültsége nem olyan, mely kifejezné nemzetünk ősi energiáit. Most pedig, a megbánás és az új életre való elhatározás idején, megint csak gyűlöletet ébreszt maga iránt ez a város. A borzasztó csapásokat nem felejti el a magyar, örök emlékezéssel sír a szörnyű szenvedéseken, de a kegyetlen mementók egy új életbe való megtisztulásra ösztökélik. Magyar sors a magunk kárán okulni ! Ám Budapest siet megszabadulni a nyomasztó és kísértő emlékektől s mintha semmi közössége nem lenne a vergődő, ezer éktelen sebbel vonagló országgal, siet örömeink száz meg száz Léthevizéhez,

3 hogy feledést igyon s a lelkiismeretfurdalás fúriáit elűzve, ismét a „gondtalan, vidám, könnyelmű" Budapest lehessen. Mert annak tartotta magát és büszke volt az epithetonokra,

4 pedig nem is kellett éles szem ahhoz, hogy észrevegye a csillogó felszín mélyén a gondot, a sóhajt és a nyomor koldusrongyait, melyeket valóban könnyelmű nemtörődömséggel tűrt el ez a szerencsétlen város, mely valamilyen parvenü gőggel szégyelni kezdte rokonait, a bárány felhős egű, fehér házú, muskátlis és rezedás ablakú magyar városokat s egészségtelen feltűnési vággyal dörgölőzött a nyugati metropolisok társaságához. Túlságosan nyugathoz tartozónak hitte magát, pedig csak karakternélküli volt. Műveltsége cinikus gőgnél nem volt egyéb, elevensége nem más, mint erkölcstelenség, művészete csak nagyhangú reklám. Parisnak vélte magát s feledte, hogy Paris léhaságában művészet volt, az övében csupán szenny és erkölcstelenség. Mint egy nagy kurtizán, ki selyembe és ékszerbe takarja örömöknek élő testét és lenézi és megveti azokat, akik erkölcsösebbek, mint ő, Pest hamis kultúrgőgjével mindent lemosolygott, ami az Urbson

5 kívül történt. A vidék minden rajongása, lelkesedése naivság és elmaradottság volt az ő szemében. Ő volt az, aki könyveket írt a táncosnők bokájáról és a primadonnák beteg szeszélyeiről, ám a kicsinyes és nevetséges személyi kultuszt mégis csak a vidék tulajdonságává tette. A falut és lakóját, tehát az igazi magyar embert, csupán anekdotából ismerte. így a vidéki ember fogalma egyet jelentett az együgyű, bárgyú, műveletlen és hiszékeny emberével s csak arra volt jó, hogy mint az undorítóan ízléstelen vicclapok állandó alakja, ostoba örömöket szerezzen a beteg lelkű város közönségének. Ez a város azonban gőgjében is sajátságos következetlenséggel nem vetette meg azokat a hasznokat, miket a vidék nyújthatott, mert telhetetlen vámpírként felszívta minden energiáját, erejét, tehetségét s céda ölében mindent élettelenné bénított. Kultúrát, irodalmat, művészetet kozmopolitává 3. A görög mitológiában a feledés vize 4. Ékítményekre. 5. Városon.