Források Budapest múltjából III. 1919-1945 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 3. (Budapest, 1972)

IV. BUDAPEST A GAZDASÁGI VÁLSÁGOT KÖVETŐ ÁTMENETI FELLENDÜLÉS, A JOBBOLDAL ELŐRETÖRÉSE ÉS AZ ÜJ HÁBORÚRA VALÓ FELKÉSZÜLÉS IDŐSZAKÁBAN (1934. június—1941. április.)

büntetésnek, amelyeknek a gyárakban dolgozó munkások ki vannak téve a katonai parancsnokok részéről. Semmit sem olvastunk azonban arról, hogy a burgonya elrejtegetőit valamikép megbüntetnék. Ezt szabad tenni. Már most odáig jutottunk, hogy ha egy munkásember arra vágyódik, hogy egy kiló burgonyát megegyék, egy órát kell érte dolgoznia. Egy segédmunkásnak két teljes órát kell dolgoznia az agrár Magyarországon azért, hogy burgonyával jóllakhasson. Ez az állapot tarthatatlan. A munkásosztály legfőbb tápláléka a hentesáru. A Fővárosi Községi Üzemben, amely árszabályozó tevékenységet fejt ki, 1939 szeptembere óta a zsír és a zsírszalonna drágulása 20%-ot tett ki, a kenyér-szalonna 20%-kal drágult, a hentes-, kolbászáru 21 %-kal, a sertéshús 30%-kal, a baromfi 15%-kal, és még a szerény birkahús is 30%-kal drágult. Ezeket az árakat az árkormánybiztosság állapította meg, ezek tehát hivatalos árak. Ennek a drágaságnak következménye azután az, hogy a dolgozó néposztályok, a munkások, a kisfizetésű alkalmazottak és családtagjaik élelmezése rendkívül leromlott. A magyar munkás táplálkozása általában mindig rossz volt és ha az urak az utcán járnak, láthatják, hogy a kábellerakó munkások, a villamos síneken dolgozó munkások mit esznek. Kenyeret vöröshagymával, vagy kenyeret paprikával, ez az egész táplálékuk. Ha valaki elmegy egy épülő házba és megnézi azt, hogy mivel táplálkoznak a munkások, elszörnyülködve jön vissza. Az a munkás összevásárolja a hentesnél a fekete zsírt, amit már semmire, még szappanfőzésre sem igen lehet használni, azzal keni meg a kenyerét, vesz hozzá egy kis vöröshagymát, és ez az ebédje. Malátakávé a reggelije, egy kis burgonyaleves a vacsorája és feketekenyér, meg egy félliter tej az ebédje egy nehezen dolgozó munkásnak. Csak a szakmunkásoknak egy vékony rétege engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy egy kis vendéglőben, vagy gyári kantinban meleg ételt ebédeljen. Nem csodálható hát, ha a munkás nép a folyton gyengülő táplálkozás következtében napról-napra mindinkább elbetegesedik, amit eléggé igazol az OTI táppénz- és orvosi kimutatása is, hiszen a munkaerővel a táplálkozás tekintetében valóságos rablógazdálkodás folyik. Gondoljuk csak meg, hogy Budapesten és környékén a munkások átlagos heti keresete 1929-ben 26 pengő volt. 11 év múlva, 1940-ben az a 26 pengő 20 pengőre csúszott le. A mai átlagos kereset tehát 20 pengő. A szakmunkások keresete ennél valamivel magasabb, de szintén nem kielégítő. Öt év óta halljuk itt azokat a gyönyörű jelszavakat, amelyeket a t. képviselő urak elmondanak a szociális együttérzésről, a nemzettestvériségről és egyebekről és mély szomorúsággal állapíthatjuk meg, hogy a gyárakban, a bányákban, az építkezéseknél és az ipartelepeken minden fogadkozás ellenére is öt év óta a legridegebb kapitalista szempontok érvényesülnek és a gyárak azt a körülményt, hogy a vállalatok katonai felügyelet alá vannak helyezve, a legridegebb módon használják ki. Nem emelik, hanem leszorítják a munkabéreket. Mindez ellen a gyakorlati életben nem történik semmi. A munkás olvassa, hogy a képviselőházban milyen szépen beszélnek róla, megveregetik a vállát, de, ha este hazamegy, ott találja a hideg szobát, mert nincs tüzelőszer, ott találja a nyomorúságos vackát, amelyre ágynemű nem telik, ott találja nyomorúságos táplálékát, amely korántsem pótolja azt a fizikai erőt, amelyet munkája során — különösen a munka mai rohanó tempója mellett — ki kell fejtenie. A kormány érezte, hogy valami nincs rendjén és kiadott egy hivatalos