Források Budapest múltjából III. 1919-1945 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 3. (Budapest, 1972)

IV. BUDAPEST A GAZDASÁGI VÁLSÁGOT KÖVETŐ ÁTMENETI FELLENDÜLÉS, A JOBBOLDAL ELŐRETÖRÉSE ÉS AZ ÜJ HÁBORÚRA VALÓ FELKÉSZÜLÉS IDŐSZAKÁBAN (1934. június—1941. április.)

kat óriási személyi és pártharcok eló'zték meg, hiszen a választottak közel egyharmada, a mandátumok 108-ra való leszállítása következtében, mindenképpen búcsút mondhatott a közgyűlési padsoroknak (178). Az 1935. június 2—3-án tartott községi választáson — mely a rendszer utolsó budapesti önkormányzati választása volt — lényegében az országgyűlési választásokhoz hasonlóan, a baloldali ellenzék kb. 41%-ot ért el, míg a jobboldali pártok ezúttal először — a szavazatok felénél valamivel többet — 51%-ot kaptak (179). A választási eredmények azt tanúsították, hogy a főváros lakosságának jelentős tömegei továbbra sem támogatják a kormányt. A választási részsiker nyomán Gömbösek folytatták a főváros feletti teljes uralom megszerzésére irányuló politikájukat. Felülvizsgáltatták a választói névjegyzékeket további ellenzéki tömegek kihagyása céljából (188), elnyomták a közigazgatási bizottságban megnyilvánuló ellenzéki kritikát (190, 196). A gazdasági élet lassú fellendülése 1935/36. években folytatódott (185, 194), bár Budapesten ez a csekély mértékű konjunktúra (194) jórészt a főváros közvetítésével lebonyolódó exportforgalom főleg mezőgazdasági eredetű áruinak megvámolásából táplálkozott (181). A kormány az újszerű szociális demagógia ellenére sem a lakáskérdést (187, 219), sem a szörnyű egészségügyi viszonyokat (183) nem oldotta meg. A korszak végére alapvetően nem változott sem a munkásság (209), sem a nyomortelepen lakó tömegek helyzete (218). A válságot követően a főváros munkástömegei felléptek a kormány depolitizálási, szakszervezet-ellenes tervei (191) ellen. A nagy építőmunkássztrájk 1935-ben (184), és az egyes nagyvállalatok dolgozóinak bérmozgalmai (192) is a baloldal erőinek kezdődő akcióegysége alapján mentek végbe. A válság éveiben jelentkező fokozott kommunista-üldözés ellenére a KMP tevékenysége folytatódott, erről a tényről az illegális budapesti pártbizottság munkaterve (174), továbbá az országos szociáldemokrata ifjúsági szervezettel létesített akcióegység (186) nyújt bizonyságot. A kommunisták áldozatos tevékenységét, agitációs és segélyező munkáját a rákoscsabai Vörös Segély szervezkedés iratai tükrözik (169). Az 1930-as évek második felében a főváros közgyűlésén, polgármesteri hivatalánál már ekkor olyan témák jelentkeztek, mint a levegőszennyezés elleni védekezés (200), a vidéki felözönlés (202) kapcsolatosan az ipar fővárosi centralizációjával (223), a pestkörnyéki peremvárosok gyors fejlődése és elmaradott infrastrukturális viszonyaik, a városrendezési tervek és a majdani Nagy-Budapest gondolata (195, 198). Az Anschluss után, 1938-tól Budapesten és az országban több mint három tucatnyi, nyílt német—olasz orientációt hirdető szélsőjobboldali, nyilaskeresztes párt bontotta ki zászlaját. Agitációjukhoz az anyagi alapot a náci Németországból kapták s a kormány tétlenül nézte térhódításukat, sőt egyes tagjai rokonszenveztek is a szélsőjobboldallal (205). A kereszténypárt, amely az 1935. évi választási sikertelenség, majd Wolff Károly halála után képtelen volt új politikai koncepció kialakítására, részben a nyilasok irányába orientálódott (206), részben a kormánypárt vonalához kívánt csatlakozni (216). Imrédy Béla kormányalakítása után a párt fővárosi szárnya csatlakozott is a kormánypárthoz. Csilléryék beolvadása az Imrédy-táborba egyben jelezte azt is, hogy a kereszténypárt erőfeszítései önálló politikai tényezőként való szereplésére kudarcot vallottak. E helyzetben, a szélsőjobboldal előretörése közepette zajlottak le az 1939. évi