Források Budapest múltjából III. 1919-1945 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 3. (Budapest, 1972)
II. BUDAPEST AZ ÁTMENETI GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS ÉS A BETHLEN-KORMÁNY AUTONÓMIA ELLENES TÖREKVÉSEINEK IDŐSZAKÁBAN (1925. május —
A főváros beruházó programjának indokolásából részletek 1926. április 16. Ha vizsgáljuk a székesfőváros életét az utolsó évtizedben, arra az eredményre kell jutnunk, hogy az a rohamos és örvendetes fejlődés, amely itt a világháborút megelőző időkben mutatkozott, úgyszólván teljesen megakadt. Már a háború utolsó éveiben is, de különösen a rákövetkező szomorú időszakban, amikor a Trianon által megcsonkított ország gazdasági helyzete már-már a teljes összeomlás jeleit mutatta, a székesfőváros vezetőségének tevékenysége alig szorítkozhatott egyébre, mint a napról-napra való élés szükségleteinek kielégítésére. Arra, hogy a minden téren keletkezett hiányokat pótolhassa, hogy leromlott, szinte lerongyolódott közintézményeinket gyökeresen helyreállíthassa, alig gondolhatott. Arról pedig, hogy alkotásokkal, beruházásokkal gazdagítsa városunkat, vagy fejlessze meglevő intézményeinket, éppenséggel nem lehet szó. Hogy mennyire le kellett szállítanunk igényeinket, milyen szűk keretek közé szorult a székesfőváros gazdasági élete a közelmúltban, azt egyetlen pillanatás a székesfőváros költségvetéseire és zárszámadásaira, a legélesebben megvilágítja. Bevételeink és kiadásaink az 1910-től 1918-ig terjedő években 57 és 102 millió aranykorona közt mozogtak. Ezzel szemben az 1919. év zárszámadásszerű kiadásai 47 millióra szállottak alá, az 1920—22. években pedig a székesfőváros összes kiadásai nem rúgtak többre évi 14—15 millió aranykoronánál. Kell-e bővebb magyarázat ahhoz, hogy egy milliós nagyváros, amely évi 15 millió aranykoronából kénytelen fedezni háztartásának minden kiadását, sokkal szegényebb, semhogy beruházó természetű kiadásokra egy fillért is fordíthatna. Ezzel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy a városnak ilyen természetű kiadásait is a háztartás rendes bevételeiből kell fedeznie. Ellenkezőleg, magunk is azt az álláspontot tartjuk helyesnek, hogy olyan beruházásokat, melyek nemcsak az éppen akkor élő nemzedék érdekeit szolgálják, hanem hosszú évekre, sőt évtizedekre szólnak, kölcsönpénzekből kell teljesíteni s ilymódon azok terheit lehetőleg több évtizedre elosztani. Csak jellemezni kívánjuk azt a leromlott pénzügyi és gazdasági helyzetet, amelyben a székesfőváros éveken át s még nem régen is sínylődött, s amely — az akkori pénz- és hitelviszonyokat is figyelembe véve — egy nagyobb beruházókölcsön fölvételének még a gondolatát is teljességgel kizárta, annyival inkább, mert a székesfőváros három régebbi, külföldi kölcsönének ügye sem volt még rendezve. Azóta a székesfőváros pénzügyi viszonyai annyira fejlődtek, hogy 1925. évi bevételeinket már 91,6 millió aranykoronával irányozhattuk elő s most, hogy az ostendei egyezmény révén a külföldi kölcsönök kérdése is végre nyugvópontra jutott, elérkezettnek véljük az időt arra, hogy az időközben már égetően szükségessé vált újabb beruházások megvalósítását megindítsuk. Nem szenved kétséget, hogy tervszerű és céltudatos eljárás, amely egyúttal a lakosság teherbírásával is számol, csak az lehet, ha a jelentkező igények és szükségletek gondos mérlegelésével megállapítjuk, melyek azok a beruházások, amiket a nagyvárosi, szoros együttélésre utalt lakosság jóléte szempontjából okvetlenül meg
