Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

Molnár Ferenc: A Margit híd forradalma 1918. december Mintha emlékiratom egy lapját írnám, elmondom pontosan és szárazon a Margithíd forradalmának parányi történetét. A nagy éjszaka után, október 31-ének hajnalán, négy írótársammal: Kosztolányi Dezsővel, Gellért Oszkárral, Lakatos Lászlóval és Jákó Jánossal mentünk át Budára a Margithídon. A reggelnek ez az az órája, mikor a munkások csapata szokott a hídon átjönni. Olyasmit láttam, amit még soha: a híd tele volt. A máskor siető emberek lassan jöttek, egymás hátára sűrűsödtek. Minden második ember katona volt. Már akkor alig egy-két katonának volt sapkarózsája. A forradalom még nem volt ötórás, és már megjelent a fehér őszirózsa a katonasapkákon. Harsogott a híd a kiáltásoktól, az éljenzésektől: érezni lehetett, hogy szárnyaló kedvű napra fog virradni a város. Boldogan, izgatottan tolongtunk át a deszkajárón, csak utóbb konstatáltuk, hogy egy percre se hagytuk abba magunk se a kiáltozást; szinte öntudatlanul vettünk részt ebben az ordító, rövidmondatos társalgásban, amit ott akkor az egymással szembenjövő emberek folytattak. A budai hídfőnél körülbelül egy félszázadnyi gyalogság állt a hídfő két oldalán. Mindnyáján sapkarózsa. Lábhoz tett fegyver. Egy főhadnagy az út közepén. Ezek még császári és királyi osztrák—magyar katonák voltak. Tegnapi katonák. Megkérdeztük tőlük: — Tudjátok, mi történt az éjszaka? Kórusban feleltek: — Nem tudjuk. A főhadnagyuk idegesen mordult felénk, azután mégis a helyén maradt. Ebben a pillanatban megláttuk azokat a jól ismert szegény asszonyokat, akik a hajnali órán újságcsomagokat tolnak a gyerekkocsikban. Futva mentünk feléjük és nyalábszámra vettünk tőlük újságot. Soha még olyan intenzíven nem éreztem, hogy ez a néma, nedves, festéktől büdös papírcsomó a világosságot jelenti, mint mikor megrakodva mentünk vissza a katonák felé, s láttam komoly, szinte ijedten kíváncsi arcokat az egyenes sorban. Egyikünk a főhadnagyhoz lépett, köszönt neki. Emelt hangon mondta: — Főhadnagy úr, ha nem akarja látni, hogy újságot adunk a katonáinak, forduljon el. Kedves, fekete fiú volt, kissé izgatottan nézett szét, aztán megfordult. Egy perc múlva hangosan olvasták fel egymásnak a katonák az éjszaka történetét. Köszöntünk s beültünk a Margit-park kávéházba, amelynek ablaka előtt ezek a katonák álltak. Dideregtünk; sáppadt, átfázott arcok hajoltak a forró tea fölé. Mire a teát megittuk, egyetlen katona sem volt látható a hídfőnél, az ablak előtt. 27* 419