Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

s amelyre annál nagyobb szükség van, mert nálunk az a megfordított építkezési rendszer vált uzussá, hogy városunk külső részeinek egyes helyein, ahol a csatorna, vízvezeték, világítás, utak, iskola, szóval a közművek még hiányoznak, nagy házakat építettek és azokat benépesítették; ismerek olyan nagyobb házat, ahol az emberi ürülék átitatta a falat és egészségtelenné tette a földszinti lakásokat, mert nem volt csatornázva az épület, illetőleg az a vidék. Természetesen itt a talajszennyezés még nagyobb fokú és ha tudjuk, hogy a talaj megtisztulása általában és kedvező körülmények között a pesti oldalon is 30—35 év múlva következhetik be, a budai oldalon pedig ehhez 40—45 év is szükséges, akkor értékelni tudjuk a hibát, amely a talaj szennyezéséből és a közműveknek lakott területen későn való megépítéséből áll elő. A csatornázásnak e bajok csökkentésén kívül még az az óriási előnye van, hogy a talajvizet nagy mértékben leszállítja. Ezáltal elvonja a rothadásnak, a bomlásnak egyik tényezőjét s ezáltal ott jórészt megszűnik az egészségügyi ártalom mindaddig, amíg a talajvíz állandóan leszállítva marad. Ennek a csatornázási programmnak keresztülvitele közegészségügyi és városrendezési szempontból első feladata legyen a nyugalmi időnek. Nem kisebb fontosságú a vízellátás kérdése sem. Nem tudom, méltóztatnak-e tudni, hogy Budapest vízszolgáltatása, még ma mennyiség és minőség tekintetében teljesen kifogástalan, azonban a vízművek igazgatóságától nyert értesüléseim szerint nem ígérkezik ilyennek, már esetleg pár év múlva, főleg a nyári hónapokra. Rendes vízfogyasztás mellett — azt hiszem — elég vizünk volna még két évtizedre kiterjedő időn át is. De az észlelt vízpazarlás nálunk igen nagy fokú. A hygiénikus elv az, hogy vízzel takarékoskodni nem lehet, mert ez a tisztasággal való takarékoskodást is jelenti, ami pedig hygiénikus ártalmat teremt. Azonban van egy határ, amelyben a számítások eszközölhetése céljából és pedig tapasztalati adatok alapján is meg lehet nyugodni. Németország ott, ahol a körülmények kényszerítették, kivételes esetekben lement 80 liter fejenkénti napi szükségletre. Ez nagyon kevés, de tapasztalat szerint 160—180 liter napi minimummal, amelyre a lakosságnak fejenként szüksége van, meg lehet elégedni. Ennél mi ma többet — 200—220 litert — vagyunk képesek adni, de ha a népesség nő és a vízpazarlás megmarad, akkor pár év alatt sürgőssé fog válni a vízmű kiterjesztésének kérdése. Pedig a közelben nincs jó víz, a békásmegyeri pedig a budai oldalon nagyon vasas, ami a termelést drágítja, másrészt itt nem elégedhetnénk meg a levegő oxidálása által való tisztítással, hanem költségesebb tisztítási eljárást kellene létesítenünk. Ahol megfelelőbb víz kínálkozik a jövőre nézve, az nagyon messze van, Esztergom vidékén. A harmadik fontos kérdés, levegőnk kérdése. Hogy a főváros levegője mily szennyes, azt méltóztatnak tudni. Nem az a főbaj, hogy a szénsav megszaporodik a szabad levegőben, sem az, hogy organikus szemét, szenny jut a levegőnkbe, maga a füst sem, mint olyan, hanem a füsttel járó tökéletlen égési termékek, bennök kénes savval, melyek a légzőszervek állandó ostorai, melyek a növényt is tönkreteszik. Ha mindig ilyen levegőt vagyunk kénytelenek beszívni, akkor a szervetlen részek, az eltöredezett porszemek, melyek az úttestről a levegőbe s onnan légzőszervünkbe jutnak, felsebzik annak finom nyálkahártyáját, s utat nyitnak a tuberkulózisnak. Ezen változtatni kell. A múltban elkövetett hiba az, hogy megengedték, hogy a bűzös gyá-