Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

gyobb fővállalkozó (Egyesült Textilművek rt.) tartozik legalább az alvállalkozók révén kikötni és állandóan ellenőrizni, hogy a munkások az alvállalkozóknak fizetett munkadíjak után bizonyos, a ruhadarabok szerint megállapított minimális béreket feltétlenül megkapjanak. Sajnálatos, hogy a minimális bérek szabályozásánál sem a munkaadók, sem a munkások testületét a megrendelő hatóság meg nem hallgatta, másodszor, hogy az alvállalkozói rendszert az otthoni munka teljes tilalmával ki nem küszöbölte és végül harmadszor hogy nem teremtett meg a munkaadó- és munkásszervezetek bevonásával állandó szervezetet, amely a tisztességes munkafeltételek állandó betartásának ellenőrzésére és a panaszok felvételére volna hivatott. Nem bizonyult kielégítőnek a gyakorlatban az a kikötés sem, amelyet a cs. kir. hadügyminisztérium a Központi Segítőbizottság közgazdasági osztályától kifejezett óhajához képest is, a katonai fehérneműszállítások legutolsó kiadásánál, az április 6-án kelt szerződésekbe vett fel és amely így hangzik: „A konfekciómunkának otthoni munkába való kiadása alkalmával a varrónőnek mint tiszta munkabért garnitúránként legalább 43 fillért kell fizetni. A konfekciómunkát más cégek részére stb. csak azon cégeknek szabad tovább adni, amelyek a szövetet maguk gyártják. A többi cégeknek (konfekciósok, fehérneműgyárak stb.) ezt megtiltom." Minthogy a fehérneműkészítéssel foglalkozó nők túlnyomó része szervezetlen munkásnő, kellő hatósági ellenőrzés híjján nem tudják ma sem a fent kikötött munkabéreket elérni. Az alvállalkozói rendszer az egész vonalon fennmaradt és az ennek folytán leszorított 30 filléres garnitúra munkadíj ma még a fővárosban elég általános. Azoknak a cégeknek a címeit, amelyekkel szemben a hadügyminiszter egy-két millió garnitúrára nézve már a fenti szociális kikötést a szerződésekbe felvette, még a foglalkoztató műhelyek vezetőségeivel sem közölték, úgy, hogy azok sem dolgoztatnak 43 fillér munkadíj mellett. Az is baj, hogy a foglalkoztató műhelyek közül is csak egyesek biztosítják egyelőre betegség esetére a munkásnőket. Teljesen rendezett viszonyokat ebben a szakmában, amelyben a nők nagy része otthon dolgozik és már ezért sem tud szolidárisán eljárni, csak az általuk több ízben képviselt javaslat megvalósításától remélhető. A fehérnemű munkák kiszabását és kiadását is tisztességes munkafeltételek mellett, minden vállalkozó haszon kiküszöbölésével, közhasznú, leghelyesebben hatósági műhelyeknek kell fenntartani. A munkabéreknek ezen szervezettel feltétlenül elérhető emelése szabályozólag fog hatni a többi iparágba betódult munkásnők kedvezőtlen kereseti viszonyainak javítására is. Különösen alacsonyak a gyári munkásnők munkabérei és kirívó az ellentét a díjazás tekintetében ott (pl. a húsipar), ahol a munkásnők egyforma munkateljesítmény dacára és hosszabb munkaidő mellett 100—150%-kal kisebb nyugdíjazásban részesülnek mint férfi munkástársaik. Az egyre fokozódó munkáshiány biztosítékot nyújt az iránt, hogy a kereseti viszonyok a háború alatt nem igen fognak már megrosszabbodni. A katonai munkakényszer viszont, kivált ha fokozottabb munkásvédelemmel fog párosulni, garancia az ellen, hogy a hadi siker nélkülözhetetlen előfeltételeit gyártó üzemek munkáshiányban szenvedjenek. Ellenben sürgős szükség van a munkapiac háborús megszervezésére (1914. évi L. t.-c. 11. §.), a munkaközvetítő intézetek országos hálózata útján, amely lehetővé teszi majd a háborúból visszatérő munkaerőknek gyors és