Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

égetően sürgős szükség van, mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy a bérkocsis-ipar terén a taxaméter behozatala dacára sem javult egy parányit sem a helyzet. A kocsik ép oly piszkosak, undorítóak, rozogák, a lovak ép oly silányak és a kocsisok ép oly durvák, zsarolók, közveszélyesek, mint eddig voltak. Nem elég az intézményt életbeléptetni, hanem gondoskodni kell arról is, hogy az jó hatással legyen a közre. Hiszen idő volt elég. És, sajnos, a tanács a múltak, a közelmúlt tapasztalatain a világért sem akar okulni. Most az autótaxi-intézményt sem a közlekedés és a közérdek figyelembevételével, hanem bosszantó álhumanizmussal a bérkocsisok és egyéb ilyen érdekeltek szempontjából óhajtja megvalósítani. Hát van még a világon erre példa? A közönségnek népgyűléseken és minden lehető módon tiltakoznia kell a merénylettel szemben. De érthetetlen az is, hogy a tanács nem tudja magáról lerázni azokat, akik a közérdek szent nevében kilincselnek és imponál neki, ha egy-egy pénzintézet vezetője méltóságos címmel, vagy egy mágnás szerepel közbenjáróként. Pedig el kell ismerni, hogy dr. Bárczy István polgármester valóban nagystílű, európai, modern férfiú, aki olyan népszerű, hogy nincs szüksége az üzleti protektorok jóindulatára, hízelgéseire. Mint teljesen megbízható helyről értesülünk, az autótaxik jelentékeny részét (egyszerre hatvanat) a bérkocsisok kapják és pedig szövetkezeti alapon. A szövetkezet háta mögött pedig egy, a kormány által erősen szubvencionált pénzintézet, az Országos Központi Hitelszövetkezet áll. Aztán jó részt fog kapni bizonyos Munk és Davidsohn cég is azon előráncigált indok alapján, hogy Munk úr főrészvényese a nem kevésbbé piszkos és undort gerjesztő omnibuszok vállalatának. Tehát megint a kocsisok fognak dominálni a közlekedés terén. Mintha a tanács szent hagyományként biztosítani akarná ennek a durva, műveletlen, közártalmas csoportnak a biztos exisztenciáját, nehogy kipusztuljanak és a külföldi, ha idevetődik, kétségbe merje vonni azt, hogy mi egy darab Ázsia vagyunk. Nem a bérkocsis és nem az omnibusz-vállalat a főtényező az autótaxi életbeléptetésénél, hanem az ezeknek könyörtelenül kiszolgáltatott közönség. Hiszen a hatóságok annyira szeretik a külföldet utánozni, hát mért nem vesznek példát — még ha kivételesen jó is —a külföldtől. Vagy talán akad még olyan európai város, amely az autótaxik életbeléptetésénél álhumanizmusból olyan elszánt lépésre merte volna magát elhatározni? Tessék a külföldön is bevált rendszert meghonosítani és nem olyan emberekre bízni az új intézményt, akiktől óvakodni kell, mert gorombák, erőszakosak és akik nemcsak a kocsiban ülőkkel szemben kíméletlenek, hanem szidják, átkozzák és keresztülgázolják a gyanútlan járókelőket is. Úgy tudjuk, hogy legalább ötven előkelő világcég tett ajánlatot a fővárosnak, hát mi az isten csudájáért tárgyal mégis csak a bérkocsisokkal, a hitelszövetkezet méltóságos igazgatójával, az omnibusztársasággal és minden olyan tényezővel, akik a közlekedéssel és a közönséggel hadilábon állanak. Reméljük, hogy a tanácsnak még módjában van a közérdekre is figyelemmel lenni és az autótaxi-intézményt valóban úgy életbeléptetni, hogy a közönség és a közlekedés követelményei teljes kielégítést nyerjenek. Mi lesz az autotaxikkal? Közveszélyes intézkedések. Pesti Napló 1912. február 11.